Krekó Lászlótól kapott képeslapon az 1900-as évek elején  láthatjuk a mostani Hősök terét.

 

 

Már az 1900-ban épült templom díszlik, de még nem áll az első világháborúban elesettek emlékműve, ami után a tér nevét is megváltoztatták. Szemben a gyógyszertár épülete látható.

 

Itt Dr. Vincze orvost, valamint a falu polgári családjait fényképezte le a fotós. Ennek kinagyított változata ma az orvosi rendelőben található.

 

 

A jegyzők eredetileg a király szolgálatában álló írnokok, íródeákok voltak. Oklevelek kiállításával foglalkoztak, illetve különféle ügyintézési feladatokat láttak el a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Ahogy egyre nagyobb szerep jutott az írásbeliségnek, a városokban, majd a falvakban is szükség volt a munkájukra, tudásukra. Ők a választott vezető testülettől képzettebb emberek voltak, akiket munkájukért a falu megfizetett.

A jegyzők, korabeli nevén: nótáriusok az 1700-as évektől kezdve fontos szerepet kaptak: ők feleltek az elöljáróságon az ügyvitelért, iratokat állítottak ki, jegyzőkönyvet vezettek, leveleket írtak, intézték a közösség ügyes-bajos dolgait.

 

"1784-ből ismerjük az uszódi jegyző járandóságát.

 

Így szól szó szerint:

 

"Mi alább írottak, Posztohay István Nótáriusunkkal újonnan 1784-dik esztendő Februarius honapnak 13-dik napján meg egyezvén alább specifikált Deputatumot ígérünk esztendőnként:

 

1. Kész pénz 25 forint

2. Szalonnára 6 forint

3. Sot adunk 75, hetvenöt font

4. Faggyú húsz font

5. Két pár csizma, mind a kettő új

6. Két itze vaj, egy itze méz

7. Tizennyolc Pesti mérő búza

8. Tíz Pesti mérő árpa

9. Az előtt való földnek szántása és a termésnek feltakarítása

10. Négy boglya széna

11. Négy akó bor haszna

12. Kukoricza, kender és veteményes kertek

13. Négyszáz kéve nád

14. Hat öl tüzifa

15. Két boglyára való kaszáló rét 

 

Öreg Bíró: Balás István

Esküdtek: Lovas István

                                                                                  Takács Mihály

                                                                                  Tóth József és

                                                                                  Úri János

Közrendű Öreg Borsi János és mások jelenlétében." "

 

 

/Bárth János nyomán/

Megosztás a facebookon

Benedek Péter 1932-ben festett képén Símó Lajost festette meg

 

Uszódot, mint sok ezer községet az országban, hajdanán a választott bíró vezette. 1848 előtt valószínűleg évente választott a nép bírót az év első napjaiban.

A megtiszteltetésnek számító nehéz tisztséget értelmes, meglett korban lévő, módos parasztemberek viselték.

Uszódon öregbírónak titulálták. A módosság egyik külső jele a hosszú szárú pipa használata volt.

Az öregbíró nemcsak közigazgatási, hanem helyi igazságszolgáltatási feladatokat is ellátott. A lakosok hozzá fordultak egymás közötti vitáikkal, perpatvaraikkal.

Ha ítéletébe nem nyugodtak bele, tovább vitték ügyüket az érseki úriszék elé.

A bíró nem egyedül ítélkezett és a falu dolgaiban sem egyedül döntött, hanem esküdttársaival közösen hozta meg határozatait.

Az esküdtek testületét Tanácsnak emlegették. A határozatok végén legtöbbször feljegyezték a döntéshozatalban részt vett tanácsbeli esküdtek nevét, vagy röviden megjegyezték a bíró neve után "és a Tanács".

A fölöttébb nagy horderejűnek tartott ügyekben a bíró és a tanács sem érezte magát feljogosítottnak. Ilyenkor a "közlakosokat" is bevonták a határozathozatalba.

Ez vagy népgyűlés szerűen történt a teljes gazdatársadalom bevonásával, vagy a "közlakosok" közül meghívtak néhányat a tanácsbeliek ülésére.

Talán az utóbbi változat lehetett a gyakoribb.

 

 A képen Nyaka Jani bácsi látható, Nyaka Erika, Nyaka Attila, Nyaka Jani nagyapja

 

Közlakosok jelenlétére is szükség volt pl.  -a pásztorfogadáshoz,

                                                             -a földesúrral kötött egyezségek megmagyarázásához,

                                                               -értelmezéséhez,

                                                               -életbe léptetéséhez. 

 

                                                                                                                            /Bárth János nyomán/

Megosztás a facebookon

Máté Jánosné nagymamája, Nagy Julianna

 

Előző bejegyzésemben a Szentbenedeknél működő révről szóltam. Említettem, hogy viharos, jégzajlásos időben magasabb tarifát fizettethetett a révész.

 

Télen szinte mindig "beállt" /befagyott/ a Duna. Ilyenkor a révész "hízlalhatta" a jeget, hogy biztonságos átkelőt nyújtson a túlpartra gyalogosan, de akár kocsival is, igyekvőknek.

Tette ezt úgy, hogy szalmát szórt, majd a járat mellett tisztes távolban vágott lékből hordott vízzel locsolgatta.

Ilyenkor is szedhetett vámot.

 

Álljon itt az 1862. évi haszonbéri szerződés néhány, ma érdekességnek tűnő részlete:

 

- Kötelezettnek haszonbérlők arra, hogy a vendégeket és utasokat illendően fogadják, azokat jó ízű és egészséges ételek és italokkal mérsékelt árért ellássák.....

- Évenkint legalább egyszer az épületet kimeszeltetni tartoznak... a tisztasághoz tartozni fog, hogy az udvart csinosan tartsák, a trágyát sem az istálló és épület falainál ne szaporíttsák...

- A haszonbérlők tartoznak még... a Szbenedeki Rom. Kat. templom pénztárába 63 forintot évenként befizetni.

 

 

 

 

Ám hamarosan Zádornál is működtetni kezdték az átkelőt.

 

Ez a perek sorát indította el, hiszen ezzel csökkent a Biskói rév forgalma.  

 

Bárt János a periratok között talált olyat is, ahol 1793-ban egy 46 éves uszódi lakos vallott tanúként. Sajnos a nevét nem jegyezték fel.

 

Idézet a tanúvallomásból:

Az uszódi lakosoknak ... gyalog alkalmatosabb a Zádori Réven általmenni Paksra, leginkább a szőlősgazdáknak..., mert szekéren egészen a révig viszen magával eleséget, bagázsiát, ...szekerét pedig hazaküldi. De a Biskói Réven megyen kotsival, a kotsit is által kell vinnie, s a réven kénteleittetik kotsitul, marhátul is vámot fizetni.

 

Tudjuk, hogy lassan át is vette a zádori rév az uralmat.

 

 

Az 1950-es évek után megszűnt Dunaszentbenedeknél az átkelés.

Megosztás a facebookon

Tamás Bálintné Bazsó Mária nagylánykorában

 

 

Bárth János Kétvízközi népismeret című munkájából származtak azok az ismeretek, amelyeket eddig blogomban megosztottam. Mindig meg is jelöltem a forrást. 

Ám ebből a régmúlt időből vannak olyan gyűjtései, amelyeket eddig nem tudtam hova beilleszteni. Most ezekből szemezgetve, néhány érdekes információt osztok meg, hogy az 1700-1800-as években itt élt őseink mindennapjait jobban el tudjuk képzelni.

Dunai átkelés

A Duna két partja egy tájegységhez tartozik. A régi uszódi emberek is ezt mindennapi munkájukban, szokásaikban, ismerkedésükben természetesnek vették. Ladikokkal, dereglyékkel átjártak a túlpartra szőlőt művelni, piacra, vásárokra, de még rokonokhoz is.

Előbb, utóbb szükség lett egy biztosan üzemelő dunai átkelőre, révre. 

Ez Szentbenedeknél volt a legkézenfekvőbb, elhelyezkedése miatt. Már 1725-ben szerepel az érseki összeírásban.

1777-ben az országos összeírásnál is feljegyzik.

 Használják a Biskó és a Zbiskó nevet is. A név eredete nem ismert, ám tudjuk, hogy királyi privilégiummal ellátott révként működött.

1785-ben uszódi lakosok levelet írtak az érseknek, melyben a révész viselkedésére panaszkodnak. Ebből következik, hogy abban az időben is üzemelt.

Mi volt a problémájuk? Az, hogy a meghatározott tarifát, /tehát már volt olyan/ a révész önkényesen megemelte. 

1785.április 13-án kelt levélben a következők állnak:

A legutóbbi szekszárdi vásár alkalmával  "az átkelőket kettős fizetésre kényszerítette, ámbár magok evedzették által a kompot, a Dunában pedig sem jég, sem más akadály... nem volt.

Ebből azt a következtetést mindenképp leszűrhetjük, ha volt jégzajlás, nagy szél, vagy egyéb akadály, a révész megemelhette a tarifát.

Tóth Baranyi Béláné Tóth Margit és Tóth Eszter édesanyja, Kis-Tóth Eszti néni.

 

Az 1700-as évektől az 1800-as évek közepéig a túlparton állt egy harang, aminek megkongatásával jeleztek az átkelni szándékozók a révésznek.

A révész akkor, s annyiszor kelt át, amikor és ahányszor erre szükség volt. Akár éjszaka is, pl. vásárok alkalmával. Az éjszakai átkelést csak a rendszeres hajózás beindulása után tiltották meg.

 

De hogyan történt az átkelés?

A révbérlő tulajdonában volt ló.

A Duna-parton 8 méter széles sávot állandóan takarítania kellett, hogy a ló ezen haladva feltudja húzni kb. 1 km hosszan a kompot. Ott a lovat beugratták a kompra.

Ettől kezdve a révész szolgálatában álló kormányos irányításával elindultak sodrásirányban lefelé, illetve a túlpart felé. Az átkelést az utasok közül kikerülő evezősök esetenként segítették.

Ott először a lovat ugratták ki, majd az utasok szálltak ki.

Visszainduláskor a túlparton megismétlődött a felvontatás.

Későbbi időben volt, hogy férfiak húzták fel a kompot, lóhiány miatt.

 

 

Megosztás a facebookon

Ezen a képen felújított, ám szerkezetileg régi egy szoba- konyhás paraszti ház látható. Csak az ablakát cserélték le, valamint a tetőt lecserepezték.

Ahogy nőtt a falu lakossága, építették az újabb házakat. A szegényebbek még mindig a sövényfalasakat.

Ám kezdett elterjedni a vert falas, illetve ritkábban a vályogtéglás építkezés a tehetősebbek között.

Ehhez összefogott a faluból szinte mindenki. Elsősorban a férfiakra volt az építkezésen szükség, ám jutott taposni való még a gyerekeknek is.

Hogyne élvezték volna, mikor sárban taposhattak!

Már úgy építették a házakat, hogy a konyha nyílt a gangról, s abból előre, hátra egy-egy szoba, majd mögéje a kamra, ami alatt általában pince is volt.

A tetőt kijjebb eresztették, fa szarkalábakkal, gazdagabb helyen téglából készült oszlopokkal támasztották alá, ami vagy négyszögletű, vagy kör alakú volt.

Az eresz alját téglával rakták ki, hogy esőálló legyen. Nem kis munka volt!

Ám aki ma ilyen falú házban lakik, megtapasztalhatja jó hőszigetelő tulajdonságát.

A tetőt természetesen náddal fedték.

A vert fal készítését látjuk ezen a képen. 

Alapot is készítettek már, igaz, egy-két sor téglából.

Agyagot kevertek össze törekkel, vízzel, s a zsaluba ezt verték jó tömören. Ha egy réteg elkészült, a zsalut fentebb húzták, s folytatták a munkát.

Érthető okokból ezt nyáron végezték. Igen ám, de meg volt a veszélye egy kiadós zápornak!

Sajnos elő is fordult, hogy az építkezés közben akkora eső esett, hogy az addig elkészített falat úgy átáztatta, hogy az leomlott. Mennyi munka ment veszendőbe! Kezdhették az egészet elölről!

Volt aki a családjával nyáron vályogot vetett. Az agyaggödör ott volt a falu szélén, bár fizetni kellett valamennyit a felhasznált mennyiségért. Törekhez könnyű volt hozzájutni, hisz cséplés után minden gazdánál megtalálható volt. Az agyagtéglákat a nap szárította ki. Ebből építette a házát.

Régen a mostani temető mellett volt a vályogvető gödör, majd ott az 1960-as évek után a Tsz téglaégetőt működtetett. 

A tégla épp az égetése miatt volt drága a parasztembereknek. Sok szalma kellett az égetéséhez, amire a paraszti gazdaságban másutt is szükség volt. Így csak a legmódosabbak engedhették meg maguknak.

Főleg a község és az egyház égettette a téglát. Az egyház saját használatra, a majdani templom és a hozzátartozó épületek építéséhez, renoválásához. A község a saját használaton túl adott is el belőle.

A téglaégető mesterek a monogramjukat belenyomták, vagy, hogy ha több embernek égettek, annak a nevének kezdőbetűit nyomták bele. Az is előfordult, hogy az égetés dátuma került a kiégetett téglába.

Ma ezek szinte kincsnek számítanak, amikor egy régi ház lebontásakor ilyet találnak.

Megosztás a facebookon

Ezen a régi képeslapon már láthatjuk a római katolikus templomot is a református mellett.

 

Az évek múlásával Uszód lélekszáma minden természeti katasztrófa ellenére is nőtt. Szaporodott a faluban a római katolikus emberek száma is. Érthető törekvésük volt, hogy saját templomuk is lehessen.

Ez már 1848-ban majdnem megvalósult, ám a történelem vihara, ami az országon végigsöpört, majd az utána következő nyugtalan évek ennek építését nem tették lehetővé.

 

"Az uszódi katolikus közösség 1870. október 11-ig a dunaszentbenedeki plébániához tartozott.  

 

Ez előtt már 60 évvel iskolával bírt, amit a főkáptalan, mint kegyúr, segített fenntartani. Az iskola első tanítója Kiss János kántor volt. Már ekkor 10-12 tanonca volt, s számuk évről évre szaporodott.

A plébánia alapításának évében /1870./ 60 gyermek látogatta az iskolát, fiúk, lányok vegyesen.

Akkori tanítójuk Sznopek Istvány volt. Gondnoka pedig a község egy érdemes lakosa: Takács Pál. 

 

1868-ban Csizmadia József és Nagy Lídia 5000Ft-ot adományozott templomépítésre.

 

Erre föl a főkáptalan, mint-egy jutalomképpen, azonnal elhatározta az uszódi templom építését.

A terveket Koczka Nándor neves építésszel készíttette el.

Az építkezés még ebben az évben megkezdődött Schindler Károly vezetésével.

 

A templom alaptöltésének több ezer kocsira menő földjét a szomszédos falvak lakosai a helybeliekkel szinte vetélkedve segítettek összehordani.

A kis közösség erejét felülmúló munkára való tekintettel a főkáptalan napszámosok fogadásával támogatta az építkezést.

Három év múlva már el is készült a templom, "éspedig oly csinos alakban, oly ízléses modorban, hogy főegyházmegyénk külső és belső csinra különbet kevestend felmutatni." "

/Kéri Benedek, Atanáz atya nyomán/

Krekó László így örökítette meg pár éve Uszódon a római katolikus templomot.

Megosztás a facebookon