Régi Idősek Napján készítette a képet Bedi Gyula

 

A régi időkben egy-egy családnak kevés földje volt. Nagyon be kellett osztani a vetést, hogy ember, állat ne éhezzen, de még a ruhának való is megteremjen. A távolabbi földeken gabonát, kukoricát termeltek, a faluhoz közeli kertekben zöldségféléket, amivel a környékbeli, de akár fővárosi piacokra is eljártak, mivel a Duna volt a fő közlekedési útvonal. Ebből kerestek egy kis pénzt.

Ám kellett kendert is vetni, hiszen abból készült a parasztemberek ruházatának nagy része, az ágyneműhöz való lepedő, a törölközők, konyharuhák, abroszok, de még a gabonás zsákok is!

Uszódon kétféle módon vetették a kendert. A magnak valót fészekre. Ebből lett a következő év vetőmagja. Ennek a szárát nem dolgozták fel, mert annak rostjai túl durvák voltak, hanem a mag kinyerése után a kemencében fűtöttek vele. A ruhának valót sorra vetették.

Amikor a szálas kender két méteresre nőtt, gyökerestől felnyűtték. Gyökérzetéről a földet gondosan lerázták. Kévéket raktak maguk után a földön, vigyázva, hogy minden gyökér egy helyen legyen. A kévéket a már üres területen kúpokba állítgatták, hogy száradjon a növény.

Száradás után a kévéket kocsira tették, majd lehordták a Kobolyára. Ez a Duna árterében lévő állandó gödör volt, amiben mindig volt víz. Itt minden család cölöpökből, ágakból lekerített magának egy rész vizet, amibe belefektették a száraz növényt, a tetejére sarat hordtak, hogy a víz ne tudja felemelni. A kenderszárak itt áztak 2-3 hétig. Eddigre felpuhult, elrothadt a külső zöld kéreg.

Ekkor leszedték a sarat a tetejéről. Miközben bontották a kötegeket, a vízben mosták, rázták, míg csak a kéreg nélküli fehér szárak maradtak. Ezt még meleg időben kellett végezni, hiszen vízben állva kellett dolgozni. 

A Kobolya közepe mély volt, s bizony előfordult, hogy itt tanították úszni a legények a lányokat pihenés képpen. Arról is hallottam, hogy majdnem belefulladt a leány! Az utolsó pillanatban húzta ki az apja.

A kimosott kenderszárakat ismét kocsira tették, s otthon az udvaron szellős kúpokba állítgatták, hogy száradjon. Eddig részt vettek a munkában a férfiak is. A további munkák már az asszonyok, lányaik dolga volt.

Amikor a gazdasszony elég száraznak ítélte, kezdődött a töretés. Előbb durvább eszközzel a megmaradt kéreg nagyját, majd finomabbal az apraját is megtörték, kirázták.

A megmaradt rostokat ekkor a gerebenen, kenderfésűn kellett áthúzgálni, megfésülni. Az eszközt a földön a lábukkal rögzítették, a rostokat meglendítve csapták rá, húzták végig rajta. Elég fárasztó munka volt egy nőnek. Volt is izomláz esténként!

Az első fésülésnél a gerebenben maradt kócból készültek a durvább anyagok, mint pl. a zsákok. "Egyesnek" hívták. Ebből nem sok lett egy-egy évben.

Megosztás a facebookon