Ezöket a versöket máma má nem hasznájják, mer égy hejön van a lagzi, így nincs szükség rájuk.

     Ez a kép 1964-be készűt a várakozó koszorús léányokrú, vendégökrű. De kinek vót a zesküvője?

A fijús házná a vőfény eebúcsúsztatta a vőlegényt a zegész csaláttú.

Nem írom lé most a versöket, mer máá éccő, égy évvee ezelőtt mögtöttem, csak akkó nem nyelvjárásba.

A búcsúsztatók után sorbaátak a vőfény vezetésivee, aki elő mönt. Érdekös, a majitú eetérő szokás vót, hogy a zörömszülők ügön régön nem kísérték ee fijukat, lányukat a zesküvőre, hanem otthun marattak a szakácsokkaa főügyeni a vacsora előkészületejit.

A vendégsereg a muzsikások kíséretibe átmönt a lányos házhó. A zuccákon má kinn átak a nízelődők.

A koszorús léányok is ott gyülekösztek, várva a koszorús legényöket. Naggyábú má tutták, előre mög is beszéték, ki, kinek tűzi majd fő a vijasz virágot.

Azér mindig történt valami möglepő dolog. Vót, hogy előtte összeveszött a leendő koszorús pár, s a legény azéris mássaa tűzette fő a bukrétát magának.

Amikó odaértek, a legényös ház vőfénye beköszönt ijen módon:

Jó napot kívánok tisztőtt ház, mindönkinek,

akik é házná összegyüttek!

Nem akarunk mink hosszas, unalmasak lönni,

kentök engödelmibű bátorkottunk begyünni.

Ezön tisztőtt házhó gyüttünk mink igenyöst,

szállást kérünk pedig ideglenöst.

Hogyha annának égy kevés időre,

asztán fogunk lépni majd előre.

A mönyaszzony vőfénye emígyen fogatta:

Én e tisztőtt háznak mögbízottya vagyok,

vendégszeretetbű kentöknek szállást adok.

Gyűjjenek előre, foglajjanak hejet,

kívánságuk céjja fontos löhet.

Óhajtásuk szerint parancsukra állok,

amibe csak löhet, szívesen szógálok.

Tele vót a zudvar a vendégökkee. 

A gyerökök is ott vótak természetösen. Ezök a kis gyerökök, lánykák is mára má jó mögnyőttek!

 

 

Megosztás a facebookon