Mi ő nekem? Azt el nem mondhatom, mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom! De megmutatná a nagy veszteség, ha elszólítaná tőlem őt az ég.

 

                                               Édesanyám az iskolában jól tanult.

Apja, aki parasztember létére művelt volt /a községi könyvtár összes könyvét elolvasta,figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, keresztrejtvényt fejtett, annak idején részt vett a Kisgazda párt munkájában, sőt képviselő is lehetett volna, de nagyanyám nem vállalta, hogy a fővárosba költözzön vele/, szívesen taníttatta volna lányát.

Ám abban a korban csak a "gyerököket" illett taníttatni, ha jó eszűek voltak.  Így maradt neki a földeken való munka, a piacozás.

Belépett az Egyetértés TSZ-be, /mást nem is tehetett/. Sokat dolgozott azokért a munkaegységekért, akárcsak a többi tag!

A kalocsai ÁFÉSZ hüsi üzemet nyitott a faluban. Akkor odament dolgozni. Na az sem volt könnyű munka! A hűsi szörp és szódavíz keveréke volt, csatos üvegekben, papírszalaggal körbefűzve, amin a gyártás dátuma szerepelt. Ezt nagy töltőgépekkel gyártották. Állandóan gumicsizmában, nagy vízhatlan kötényekkel előttük. Az üvegeket töltés előtt géppel elmosták. Az elkészült hüsit faládákba tették, azokból 4-5 db-ot egymásra helyeztek. Nem éppen nőnek való álom munkahely volt. De örültek neki.

Az ÁFÉSZ cukrászüzemet is nyitott, s édesanyámat oda átengedték dolgozni. Az sem volt könnyű, csak könnyebb munka. Ott kitanulta a mesterség csínját-bínját. A cukrászmester javasolta neki, tegye le a szakmunkás vizsgát. Igen ám! Ők 1945-ben voltak 8. osztályosok, hol jártak, hol nem iskolába. Amikor ő kérte az igazolást a 8. osztály elvégzéséről, nem kapta meg. Édesapám is vele egy osztályba járt, őneki kiállították korábban. Hát így nem lett szakmunkás!

De olyan gyönyörű tortákat, finom süteményeket készített, hogy a faluban többen is kérték egy-egy lakodalom alkalmával a segítségét.

Végül ismét a TSZ-ben kötött ki. A tekercselő üzemből ment nyugdíjba.

A mai napig tevékeny. Sok nagy műtétet átvészelt, felépült. Idős korában megengedheti magának, hogy végre ő is olvasson. Tagja a községi könyvtárnak. Lehet, hogy a legidősebb? Szívesen fejt rejtvényeket. Követi a napi politikai eseményeket.

Unokáit rajongásig szereti. Dédunokái mellett, amikor játszi velük, kissé ismét gyerekké változik.

Boldogok vagyunk, hogy köztünk van, s reméljük, még több időt is ad neki a Jóisten ilyen szellemi frissességben! 

Megosztás a facebookon

                                Kovács nagyanyámról csak egy pillanatfelvétel maradt ránk.

Mindig kerülte, hogy őt lefényképezzék. Ő volt az, akihez bármikor futottam be, mindig volt valami félretéve nekem. Ha anyukámék dolgoztak, sokszor még iskolába is tőlük mentem.Bár nem kellett ahhoz indok, hogy ott aludjak náluk! Gondoltam egyet, s mentem.Kisebb koromban vele aludtam az ágyban, de persze előtte Tyatyához is átugráltam. Előfordult, hogy a nagy játékban az ágydeszka leszakadt. Az ágyakban szalmazsák volt alul. Ma is hallom a zizegését. Télen, a kályhánál cserepet melegített, valamibe becsavarta, s azzal melegítette fel az ágyat.

 Esténként lábat mindig kellett mosni, forró vízben. Gondolom attól félt, hogy nap közben a hóban megfázhattam.

Ilyenkor esővizet melegített. Akinek volt ebben része, tudja, milyen tiszta illata volt annak!

Amikor kinőttem szerintük, hogy velük aludjak, meg gondolom nagyapám megunta az ágydeszkák renoválását, akkor az ajtó mögötti díványon lett a helyem. Nagyanyám, hogy le ne essek, mellé rakott két karos széket. Igen ám, de egy alkalommal nagyapám ment ki éjszaka, s már eszében sem voltak a "leesésgátlók"! Felrúgta őket. Nagy csörömpölésre, káromkodásra ébredtem. Akkor "beruháztak" nekem egy heverőre.

Nagyanyám tanított meg főzni. Először paprikás krumplit készíthettem. Volt, amilyen volt, de ők nagyon ették, dicsérték!

Érdekes, hogy tőle, s édesanyámtól tanultam főzni, de a csirke gulyásom a mai napig Poroczka nagyanyáméra hasonlít.

Soha nem volt rest engem meghallgatni. Igaz, ezt akkor nem úgy tették, mint ma, hogy "Na, gyere, üljünk le, és mond!". Mentem vele ki a kertbe az épp akkor esedékes munkát végezni, s közben beszélgettünk.

Idős korára nem maradt, csak egy foga, de akkor is a szép pirosra sült kenyeret, kelt tésztát szerette.

Már meghalt nagyapám, mire férjhez mentem.

Nagyanyám még azután is szerette volna, ha együtt az egész család nála, mint régen a disznótorokkor,  hogy ő lát minket vendégül. Disznót már nem tartott, ezért kakasokból főzött ebédet. Nagyon boldog volt.

Sajnos a dédunokái születését nem érhette meg. Pedig bíztam benne, mert nekem szerencsém volt 4 dédnagyanyámat is ismerni!

Halála után az elfordítható asztaltető alatt találtunk egy zöld, féldrágakő szívecskét. Egyik lánya sem emlékezett, hogy bármikor is látta volna medálként a nyakában. Az enyém lett. Én hordom az ő emlékére, csak úgy, mint Poroczka nagyanyám opálköves fülbevalóját, amit a gyermekeim megjavíttattak a kedvemért.

Megosztás a facebookon

Emlékek az első időkből

Elég sírós baba voltam. A kiságyam egy kis rácsos ablak alatt volt a szobában. Nyáron az ablak nyitva. Édesanyámnak ott kellett hagynia, míg kiszaladt a Hornék sarkára a tejért, ami ingyen járt, mert apám a Tejüzemnél dolgozott. Még aludtam, amikor otthagyott, de mire a Csíkos köz sarkára ért, tuti, hogy felébredtem, s ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

Szomszédaink Úri Mariskáék voltak. Persze,mindig megsajnáltak. Pista bátyám, volt, hogy az ablak rácsai között húzott ki, s vitt át magukhoz. Elképzelhető édesanyám ijedtsége, mikor a zárt ajtó mögött nem talált a kiságyamban. Arról már saját emlékem van, hogy egy ilyen alkalommal, télen, kiálltam pizsamában a domb sarkára ordítani. Felkaptak, s Mariska mellett kötöttem ki a jó, meleg ágyban.

A mi házunk dombra épült, ami nem ritka ebben a faluban. Valószínű, hogy az ősök így is védekeztek a Duna kiöntésekor elterülő víztől. A két ház között a dombon nem volt soha kerítés. Ott jártunk át egymáshoz. Aztán 3 év múlva megszületett a szomszédban Erzsi, attól kezdve mi sülve-főve együtt voltunk. Ha én elkaptam a himlőt, átküldtek, hogy ő is essen át rajta, ha a kanyarót, akkor is ez volt a menet.

Az óvoda az utcánk sarkán volt, mint most is van. A Rákóczi utcára nagy, rácsos kapu nyílt. Sokszor találtak ott meg, miközben vágyakozva néztem befelé a játszó gyerekekre. Aztán meg is mondtam, sőt többször követelőzve, hogy én is óvodás akarok lenni. Édesanyám bement hát az akkori óvónénihez, s addig egyezkedtek, míg 2 és fél éves koromban felvettek. Imádtam oda járni! Györgyi óvónéni, Bógáncsné Rózsi néni, a szakácsnő. Magda néni a dadus.

Ő még felsős korunkban is figyelt ránk. Egyszer "nemes cselekedet" címén elmentünk kitakarítani Benedek Péter bácsi /a festő/ testvérének, Zsófi néninek a kis házát. Hát tőlünk Magda néni mentette meg, mert a szomszédban lakott, s átcsábított valamivel magához bennünket. Szegény öregasszony! Később értük csak fel ésszel, hogy mitől szabadult meg!

Aztán 60 éves koromig mindig valamilyen oktatási intézményhez tartoztam. Eleinte, mint diák, majd, mint tanító. Ez volt az életem. De nem is csoda, hisz amikor beszélni kezdtem, s mint a kisgyerekektől szokás, megkérdezték, "Mi leszel, ha nagy leszel?" a válasz az volt: tanító néni.

Hát úgy lett!

Megosztás a facebookon

Szüleim egyetlen gyermeke vagyok sok-sok unokatestvérrel körülvéve

Végre megszülettem! Szerinte a legjobb helyre a világon! Szerető szülők, nagyszülők, népes rokonság közé. Ezt a mai napig így gondolom.

Édesapámnak akkor már lovai voltak. Lovas kocsival jártak a határba dolgozni. Engem sem tudtak mindig "leadni" a Kovács nagyszüleimhez, hát vittek magukkal. Még 2 éves sem lehettem, amikor a határban ők dolgoztak, kapáltak, én meg a földes út porában játszottam. Nesze neked steril környezet! Egy távolabbi földről elszabadultak a lovak ekével a hátuk mögött. Rohantak, mint az őrültek, s éppen felém. Édesapám is rohant ki a sorból, s épphogy el tudott rántani a lovak elől.

Hogy ezért-e, de sosem voltam jóban ezekkel az állatokkal.

Édesapám akkor már a kalocsai Tejüzemben dolgozott kocsikísérőként, ami rakodómunkást jelentett. Innét a Füszérthez  került át. Abban az időben rendőröket verbuváltak. Sipos Laci komájával elhatározták, hogy jelentkeznek. Bíztak a könnyebb életben. Keresztapámból lett is rendőr, de apám valószínű, hogy rájött, az nem neki való lenne, így már el sem ment a "felvételire". Helyette előbb motorra, majd gépkocsira tette le a vezetői vizsgát. Az ÁFÉSZ-nál volt sofőr élete végéig. Ez volt a neki való élet. Munka után otthon folytatta, földet művelt, disznókat hízlalt. 

Ezermester volt. Mindig érdekelték a műszaki dolgok. A II. világháború után. a legelőn tollhoz hasonló tárgyat talált. Hazavitte, s kíváncsian próbálta szétszedni. Még szerencse, hogy egy rossz lavór volt közte és a szerkezet között, mert az bizony felrobbant. 

A ház felújítását egyedül végezte. Kitalálta, megcsinálta. Vízvezeték, villanyszerelés, kőlapozás - mindent el tudott végezni. Nem hiába mondta a lánykérés előtt nagyapám anyámnak, aki a véleményére volt kíváncsi: A Janival a jég hátán is megélsz!

Megosztás a facebookon

Megtermelték a salátát, zöldségeket, majoránnát, majd a piacra elkészítették, felvitték Pestre, éjszakáztak, alkudoztak, s mikor hazaértek, kezdték elölről.

Édesapám épp katonaidejét töltötte Nagykanizsán. Ez a kép a ritka szabadságok egyikekor készült. Vonattal járt haza, ami Paksig jött. Benedeknél, a biskói révnél jött át a Dunán. Visszafelé egy kerékpáron mentek az átkelőig, majd édesanyám már egyedül jött vissza.

Akkor lakott édesanyám házbérben. Közben a földeken dolgozott, persze nagyapáim be-besegítettek neki. A lóval végzendő munkákat ők csinálták. A megtermelt árut, ami tavasztól minden idényzöldségre vonatkozott, ő is vitte hajóval Budapestre. Ha nem tudták pl. a zöldséget összecsomózni, a hajón még volt idő. A délutáni, esti hajójárattal indultak, hajnalban értek föl. Ott a rakparton már várták a hajót a hordárok, akik felpakoltak, s elhúzták a nagy kosarakat a Bosnyák piacra. Ha nem adóztak el, fenn kellett maradniuk. Ilyenkor mentek Lesnik néniékhez, ahol egy ágyat kaptak pénzért éjszakára. Több piacos is használta az ő ágyaikat.

Kovács nagyapám általában ment vele, hisz ő is vitte a saját áruját. Egyszer piac után, az asszonyok elhatározták, hogy bemennek az áruházba. Tyatya az épület szögletében vigyázott a holmijukra, s várta őket. Na, de milyen a nő, ha áruházba mehet?! Hát még akkor régen! Nagyon ritkán engedhették ezt meg maguknak. Világosban mentek be. Minden kivilágítva, volt sok látnivaló, az idő bent megállt. Hanem, amikor kiléptek, bizony már sötét volt! Szegény tyatya, már azon gondolkodott, hogy bizony őt ott felejtették. De, hogy vigye a sok cuccot magával a szálláshelyre? Az asszonyok épp jókor érkeztek! 

Poroczka nagyapám ritkábban járt föl, ment a mama.

A hajóra előbb berakták az árut, csak utána szállhattak fel az utasok. A hajó nyitott részében kucorodtak le. Nem volt ám kabin, vagy tető a fejük felett! Ha fáztak, összekucorodtak, az asszonyok a beliner kendőt a fejükre is kötötték. Nyáron, ha zivatar jött, a felső szoknyájukat borították a fejükre. Persze, beszélgetésre is jutott idő. Találkoztak a délebbről jövő árusokkal. Ismeretségek, barátságok is szövődtek.

Hazafelé természetesen sokkal rövidebb volt az út. A piacon árult pénzen ritkán vásároltak Pesten. Azt haza kellett hozni, hogy félretegyék, s jussanak ötről a hatra. Nehéz idők voltak.

Sok munka, lassú előrehaladás. De kitartóak voltak, s lassan előrébb jutottak.

Megosztás a facebookon

A régiek körében nem volt baj, ha egy asszony telt idomokkal rendelkezett.

                                        Kopasz Bözske néném és családja

Bözske néném nagyapám féltestvére volt. Víg kedélyű, testes asszony, aki, szeretett és tudott nagyon csinosan öltözködni alkata ellenére. Amikor kiöltözött, mind a nők, mind a férfiak elismerően tekintettek rá. Mulatni is imádott.

Rengeteget piacoztak Kocsi sógorral együtt. 

Abban a korban Uszódon nagyon sok majoránnát termeltek. Sok munka volt vele, mire nagy fekete kosarakban, ruhával levarrva végre feltehették a hajóra, s vitték Pestre.

Arról szól a családi emlékezet, hogy  ők is vitték Budapestre árulni. Nagyon jó piacuk volt. Nagynéném elhatározta, hogy most az egyszer elmennek a Mátyás pincébe. Hogy is lett volna másként, mint ahogy ő határozott! Jó ételeket rendeltek. Muzsikások is voltak. Néném ott a népviseletben, csinosan, kuriózumnak számított. És még gyönyörű hangja is volt, minden nótát tudott! Rövid időn belül már nekik húzta a prímás! Feledhetetlen volt ez a kiruccanásuk, főleg, mert a majoranna ára is ráment. De elmondhatta, egyszer mulatott a Mátyás pincében!

Nagyon szeretett és tudott főzni. Így lassan a falu lakodalmainak nagy részébe őt hívták szakácsnénak. Az ő súlyával persze, hogy nagyon elfáradt, mire a vacsora befejeződött. Akkor hazament, megmosdott, átöltözött szebb ruhába. Amikorra visszaért, ki is pihente talán magát. Beült a sátorba, később a terembe nézelődni. De a lába ültében is járt a muzsika ritmusára! Előbb-utóbb csak felkerekedett, s beállt a táncolók közé.

Idősebb korában igyekezett vigyázni, hogy mit és mennyit eszik. De nagy családi névnapokkor bizony nem tudott ellenállni a süteményeknek. "Hát látjátok, hogy mosolyog rám az a krémes!"- mondta, s már vége is volt az önmegtartóztatásnak. 

A sok piacozás, gond-baj ellenére mindig jókedvű, határozott asszony volt.

Megosztás a facebookon