Eszt a képet Vitéz Zsoltné Tóth Baranyi Éva atta közre. Csudaszép a zÖreg ucca a hársfákkaa. A lakodalomhó nincs ugyan köze, de mögéri szömlélőnni rajta. 

Ott úgy is má csak azok vótak röggee, akik a leközelebbijek löhettek, mög a szomszédok. A röggeli után a zasszonyok eemosogatták a zedényt, szétválogatták, mejik kijé, asztán a tányérokat, tálakat, poharakat, kanalakat, véllákat visszahorták a gazdájiknak.

A nagy edényökön is vót valamijen jel, amibű tutták, hogy kijé. Vagy szinös fonalat, vagy cérnát, madzagot kötöttek a fülükre. Azokat, mög a kazányokat, bográcsokat a zembörök vitték haza. Másik embörök a sátrat bontották. Tutták, kijé a zoszlop, kijé a ponyva.

Szétütötték dészkákra a padokat, asztalokat. A helükre tötték. 

Ha ügyesek vótak, dére má nem is ügön láccott, hogy ott lakodalom vót.

A házijak, mög a segíccségök még öttek égy kis maradék süteményt/hiszön más nem ügön maratt/, aszt akkó végre égy kicsit a gazdájék, mög a fijatal pár is pihenhetött. No, nem sokat, mer lassan hajtott be a kanász, gujás, ha Szengyörgy nap után vót a zesküvő. De ha előtte, akkó mög hamarabb sütétödött, mög köllött ötetni, fejni.

Akkó még nem vót divat a parasztokná a nászút. Hogyan is lött vóna!

Sé pézt nem szántak vóna rá, sé a zöregök nem engették vóna mög, hogy kiájjanak a munkábú, sé a fijatalok nem vállaták vóna aszt a szégyönt, hogy röstnek monggya űket a falu szája.

De ha ez égyik sé lönne ölég, hát ha tutták is, hogy mi az, akkó is úri huncuccságnak minősítötték. Eszükbe sé jutott. 

A követköző nap má a zújmönyecske mönt a zurávaa, ipávaa, napávaa a fődekre dógozni.

Megosztás a facebookon