Az édes mostoha

                                Kovács nagyanyámról csak egy pillanatfelvétel maradt ránk.

Mindig kerülte, hogy őt lefényképezzék. Ő volt az, akihez bármikor futottam be, mindig volt valami félretéve nekem. Ha anyukámék dolgoztak, sokszor még iskolába is tőlük mentem.Bár nem kellett ahhoz indok, hogy ott aludjak náluk! Gondoltam egyet, s mentem.Kisebb koromban vele aludtam az ágyban, de persze előtte Tyatyához is átugráltam. Előfordult, hogy a nagy játékban az ágydeszka leszakadt. Az ágyakban szalmazsák volt alul. Ma is hallom a zizegését. Télen, a kályhánál cserepet melegített, valamibe becsavarta, s azzal melegítette fel az ágyat.

 Esténként lábat mindig kellett mosni, forró vízben. Gondolom attól félt, hogy nap közben a hóban megfázhattam.

Ilyenkor esővizet melegített. Akinek volt ebben része, tudja, milyen tiszta illata volt annak!

Amikor kinőttem szerintük, hogy velük aludjak, meg gondolom nagyapám megunta az ágydeszkák renoválását, akkor az ajtó mögötti díványon lett a helyem. Nagyanyám, hogy le ne essek, mellé rakott két karos széket. Igen ám, de egy alkalommal nagyapám ment ki éjszaka, s már eszében sem voltak a "leesésgátlók"! Felrúgta őket. Nagy csörömpölésre, káromkodásra ébredtem. Akkor "beruháztak" nekem egy heverőre.

Nagyanyám tanított meg főzni. Először paprikás krumplit készíthettem. Volt, amilyen volt, de ők nagyon ették, dicsérték!

Érdekes, hogy tőle, s édesanyámtól tanultam főzni, de a csirke gulyásom a mai napig Poroczka nagyanyáméra hasonlít.

Soha nem volt rest engem meghallgatni. Igaz, ezt akkor nem úgy tették, mint ma, hogy "Na, gyere, üljünk le, és mond!". Mentem vele ki a kertbe az épp akkor esedékes munkát végezni, s közben beszélgettünk.

Idős korára nem maradt, csak egy foga, de akkor is a szép pirosra sült kenyeret, kelt tésztát szerette.

Már meghalt nagyapám, mire férjhez mentem.

Nagyanyám még azután is szerette volna, ha együtt az egész család nála, mint régen a disznótorokkor,  hogy ő lát minket vendégül. Disznót már nem tartott, ezért kakasokból főzött ebédet. Nagyon boldog volt.

Sajnos a dédunokái születését nem érhette meg. Pedig bíztam benne, mert nekem szerencsém volt 4 dédnagyanyámat is ismerni!

Halála után az elfordítható asztaltető alatt találtunk egy zöld, féldrágakő szívecskét. Egyik lánya sem emlékezett, hogy bármikor is látta volna medálként a nyakában. Az enyém lett. Én hordom az ő emlékére, csak úgy, mint Poroczka nagyanyám opálköves fülbevalóját, amit a gyermekeim megjavíttattak a kedvemért.

Kommentek
  1. Én