Hurcolkodás, cséplés Uszódon

Összeállításomhoz felhasználtam Albert Sándor helytörténész munkájának egyes részleteit is

Az aratás befejezése után a búza kint száradt a földeken.

Augusztusban elkezdődött a "hurcolkodás", a búzakévék behordása. Akinek nagy udvara volt, az oda, akinek kicsi, az a "Szérűskertbe" rakta le a boglyát. 

A szekereket rudakkal megszélesítették, hogy több férjen rá, hisz nem volt nehéz a rakomány, no, meg minél többet tudjanak egyszerre bevinni a földről.

Ezután hajtották ki a tarlóra a libákat a gyerekek.

A búzát a szekerekről asztagba rakták. Az úgy nézett ki, mint egy ház, tetejét is készítettek, hogy az eső lefolyjon róla, ne vizesedjen.

Ezután következett a cséplés.

Régi időkben cséphadaróval verték, ütötték a ponyvára rakott kévét, hogy a magot kiverjék a kalászokból.

 

 

 

Hatékonyabb lett a munka, amikor a kalászokat lóval nyomtatták.

 

 

Majd megjelentek a cséplőgépek, a "masinák", a petróleummal hajtott erőgépek.

 

 

Széles szíjjal, szédítő lendülettel forgatta a kerekek bonyolult áttételét - magát a favázas cséplőgép szerkezetét. Ennek lelke a dob volt.

Uszódon 2-3 masina volt. A tulajdonosa szervezte meg, hogy kik legyenek a "bandában", akikkel udvarról udvarra jár, illetve a "Szérűskertben" mikor kinek az asztagját csépelik. 

Magas fordulatával sziták, rosták, toklászó és koptató alkalmatosságával folyamatosan adagolta zsákokba az áldott búzát. Pirkadattól napszálltáig zsongott, visszhangzott a környék az izomfeszítő munka zajától.

Legnagyobb tekintélyt élvezett a csapatban a gépész.

Fontos munkájuk volt az adogatóknak, akik a dobot "etették". Eközben szüntelenül makacs porfelleg úszott, gomolygott a forró melegben remegő munkatér fölött.

Főleg tüdő kellett a törek-és pelyvahordáshoz. /Ezt szintén felhasználták!!!/

Ennél a munkafolyamatnál a család leginkább csak a zsákolásban, hordásban vett részt.

 

 

 

Zsákolják a búzát Dunapatajon.

Naphosszat hordták vállon a zsáknyi terhet ingatag létrákon, szűk padlások forró magasába.

Ha nem az udvarban csépeltek, a zsákokat először szekérre rakták, majd otthon ismét vállra vették, s vitték jó esetben csak a kamráig, de akár a padlásra is.

 

 

Nyaka János családjával a szalmakazal előtt.

A cséplőgép által "kiköpött" szalmát az udvarokon hatalmas kazlakba rakták, le is "tetejezték", védve esőtől, széltől, hótól. Az állatok almozásához egy évig szükség volt rá.

Gyúlékony volt a szalma, de a télre behordott széna, sőt a házak nádból készült teteje is. Ezért volt követelmény minden háznál a kút mellett nagy beton vagy fa kádban vizet tartani.

Tűz esetén a faluban félreverték a harangot. Mindenki vödrökkel, sajtárokkal ment oltani. Volt később önkéntes tűzoltóság is.

Gyermekkoromban egyszer még én is megtapasztaltam a félrevert harang félelmetes zúgását.

 

Az aratóknak ebédet főzött, vitt a gazdasszony

A gazdasszony az aratókat minden délben ebéddel látta el. Otthon elkészítette, majd a levest kannába szedte, a garabóba a második félét rakta. Korsóba friss vizet tett.

Az étel bableves + barátfüle, gulyás leves + lekváros bukta, krumpli leves + vékonypite, lencse leves + túrós tészta, stb. volt. Hús nem igen került ekkor sem az ételek közé.

Ha volt otthon fogat, meg messzebb volt a határban az aratás, akkor a béres befogott, a gazdasszony felpakolt, felült, s így vitték az ebédet.

A faluhoz közelebbi területen való aratáskor batyuba kötötte az ételt, a leveses kannát egyik, míg a vizes korsót másik kezébe fogva gyalog indult az ebéddel. A "közel" ekkor 2-3 km-t jelentett.

Szerencséje volt, ha gyermeke már akkora volt, hogy a vizes korsót elbírta, mert akkor azt legalább nem neki kellett cipelnie.

Akár így, akár úgy, de déli harangszóra illett kiérnie, nehogy azt mondják rá, hogy lusta asszony!

Az aratók egy boglya tövében leültek. A háziasszony vászon abroszt terített a tarlóra, arra kitette az ételt, kenyeret, tányérokat, kanalakat, s mindenki nekifogott az ebédnek.

A lábasból mindig a legöregebb férfi szedett elsőnek, majd a többi férfi, az idősebb asszonyok, végül a lányok, s ha volt gyerek, annak úgy adtak a kezébe.

Evés közben beszélgettek, viccelődtek, egymást ugratták főleg az ifjabbak. Majd mindenki "megnyújtotta" egy kicsit a derekát, azaz lefeküdtek, lehasaltak.

Kb. 2 óra körül fogtak ismét a munkához. Úgy hagyták abba aznapra az aratást, hogy még össze tudják hordani a levágott gabonakötegeket.

Sötét este lett mire hazaértek. 10-11 óra mire lefeküdtek, hogy pirkadat előtt fel tudjanak ismét kelni, s kezdhessék a munkát.

Vasárnap nem dolgoztak, templomba mentek, este a fiatalok bálba.

A megfeszített munka miatt nem volt csoda, ha az első évben markot szedő nagylányok alig várták, hogy jöjjön már egy kiadós nyári zápor! 

Anyósom mesélte, mikor ő első marok szedő volt, délelőtt 10 óra tájban hatalmas eső kerekedett. Mindenki gyalog hazaindult az esőben, sárban.

Otthon az anyja 1 dl bort adott neki betegség megelőzésként, ami úgy fejbe vágta, hogy végig aludta az ebédet is. Az ám! 2 óra körül kisütött a nap, s hamarosan már újból kint kellett lenni, folytatni estig a munkát.

Magában gondolta: legalább annyi esett volna, hogy ne lehessen a földekre kimenni!

Amikor egy darab földön befejeződött az aratás, nagy fagereblyékkel /bőgőnek hívták/ végighúzták a tarlót, s még azt is összekötötték.

Az aratások júliusban befejeződtek.

A boglyák száradtak a földeken. A templom tornyából, kint a határban is figyelték, nehogy leégjen a gabona. 

A faluban a kocsmánál bált tartottak.

Bedi Gyula fotóján ebédelnek a marokszedők

Bedi Gyula által készített fotó a "bőgőzést" mutatja meg.

Aratás, az év legnagyobb, legfontosabb munkája I.

 

A képet Borka Jánosné, Lidi néni adta közre.

Apja Bazsó Lajos, anyja Gózon Teréz.

A kisleány, nyakában kötelekkel Bazsó Lídia, és a testvére Bazsó Erzsébet /Bözsi/.

A jobbágyok kicsiny földterületüket jól beosztották, hogy meg tudják termelni az állatoknak a takarmányt, a családnak a kenyérnek valót, de a következő évi vetőmagot is. Ezért volt fontos, hogy minden munkát a legkörültekintőbben, a lehető legkevesebb veszteséggel és kiadással végezzenek.

A nyári munkák közül a leges-legfontosabb az aratás volt.

A kis területen még a család végezte ezt a munkát.

A képen láthatjuk, hogy szükség volt kaszásra, /ő az apa/, marokszedőre, /ő az anya/ kötélvetőre, /egyik kislány nyakában/ és kévehordóra /a nagyobb leányka/.

Úgy tartják, Péter, Pálkor megszakad a búza gyökere.

Ettől az időtől kezdve érését a gazda a fogával ellenőrizte. Ha még könnyen szétroppant a szem, várni kellett. Ám arra is ügyeltek, hogy ne érjen túl, mert akkor sok szem kipergett aratáskor.

 

Benedek Péter uszódi naiv festő képein megörökítette ezt a munkát is.

Később, a földterületek növekedésével, vagyonosabb családok esetében részes vagy kommenciós aratókkal végezték a munkát.

A "szállásokról" /Szakmár, Alsó,Felső, Keserűtelek/ a szegényebb családok fiataljai summába jártak aratni az ország más vidékeire is. Uszódon ilyen nem volt. Nem mentek, de nem is fogadtak summásokat.

A részes és kommenciós munkásokat meg kell különböztetni.

A részes munkással a gazda megegyezett, mennyi gabonáért és ellátásért dolgozik.

A kommenciós aratók /de voltak ilyen béresek is/ vagy pénzért, vagy gabonáért dolgoztak. Nekik ellátás nem járt. 

Az aratás hajnalban kötélvetéssel kezdődött. A levágott szalmából a megfelelő technikával akkora kötelet csavartak, amibe egy kéve szalmát majd bele tudnak kötni. 

A kaszás vágta rendre a gabona szárát, utána hajlongott a marokszedő asszony vagy nagyobb lány. Ő szedte fel a levágott búzát, amiből a kötéllel kévét kötött, amit maga után a földre rakott. 

A kaszásnak igyekeznie kellett, hogy kis torzsot hagyjon, a szálak szépen sorban dőljenek.

A marokszedőnek nem lehetett lemaradnia a kaszás mögött. 

Reggelizni, majd ebédelni álltak meg.

Alkonyat előtt abbahagyták az aratást, s ekkor a kévéket csomókba, azokat meg keresztekbe hordták össze. Csak ezután volt vége a napi munkának, ami a következő hajnalban újból kezdődött.

Földterület nagyságától, az időjárástól függően az aratás 1-2 hétig tartott.

 

Mosás a Dunán

A bejegyzésben Bedi Gyula uszódi fotóművész és polgármester képei szerepelnek, amit teljes szépségükben Uszód honlapján láthatnak

Mosószékek a Duna vizében

Fotó: Bedi Gyula 

 

A partra leérve a kilúgozott ruhákkal, először a mosószékeket állították be a sekély vízbe, majd az asszonyok feltűrték a szoknyáikat, festős kötényüket. Világos, riselinezett, rövid ujjú ingeket viseltek, fejükön a vékony világos kendőt hátrakötötték, esetleg csak fehér, gyolcsból készült főkötőben voltak.

A felkötött szoknyák is vizesek lettek.

Fotó: Bedi Gyula

Kezdődött a mosás.

A ruhát megmártották a vízben, ráemelték a székre, megszappanozták, majd a súkkal átütögették. Ismét mártották, ütögették, mindaddig, míg a ruhákból a fellazult szennyeződés a szappannal, lúggal együtt nem távozott, ki nem öblítődött.

A ruhák mártogatása bizony sok hajolgatással járt.

Fotó: Bedi Gyula

A mosott ruhákat vizesen jól megrázták, majd összehajtva a fehér ruhás kosárba helyezték.

Jól is esett a melegben a vízharmat.

Fotó: Bedi Gyula

Késő délután lett, mire végeztek. Megint mindent felpakoltak, s mentek haza teregetni. A régi időben csak otthon teregettek. A paksiak a túloldalon kövekre, bokrokra. Nálunk csak később, kevesebb ruha esetén kerültek a ruhák a Duna-parton kiteregetésre. 

Ez a munka két napot is igénybe vett. És ez még csak a fehér ruhák mosása volt!

A színesek mosásánál a lúgozás kimaradt.

A pincében tartott edényből a kocsonyás, szürke szappant használták. Ez a szappanfőzéskor a bogrács alján maradt. Ezzel beszappanozva a ruhákat áztatták, majd mosták. A konyharuhákat erre a célra használt fazékban ki is főzték.

Öblítés után kerültek az udvaron kikötött szárító kötelekre, esetleg a padláson levőre, szépen kirázogatva, eligazgatva, hogy minél kevesebb gyűrődés legyen rajtuk, hisz a vasalás szintén asszonypróbáló feladat volt.

Ritkán én még megterítek a régi vászon abroszokkal.

Van egy, ami az 1962-ben meghalt Bali Zsuzsanna dédanyámé volt. Ő hímezte bele lánykorában a monogramját, ő szegte be kézzel. Több, mint 100 éves vászonnemű. Becsben tartom. 

Ám a vasalásuk még a modern vasalóval sem leányálom!

1920 táján készült el az artézi kút falunkban. Először állandóan folyt a lágy, langyos víz, ezzel töltötték fel a betonból készült állatitatót is.

No, ettől kezdve nemigen mostak sem otthon, sem a Dunán, hisz a lágy vízzel sokkal szebbek lettek a ruhák. Kivittek egy lúgzót, abba folyt a tiszta víz, amibe mártogatták a súkkal megveregetett ruhákat.

Gyerekkorunkban anyám még nyáron hozott le a fürdéshez mosnivalót, de csak azért, hogy addig se legyen dolog nélkül. Kellemest a hasznossal! Mire mentünk haza, már meg is száradtak a bokrokon. Persze akkor már könnyebben mosható anyagokból voltak a ruháink.

Ma már eszünkbe sem jut, mikor a nyári nagy melegben leszaladunk egyet megmártózni, hogy bármilyen tisztálkodószert vigyünk magukkal. A Dunára vigyáznunk kell!

Ezt a képet nem tudom ki készítette. Kérem, ha látja, jelentkezzen! Itt szoktunk lehűlni a 40 fokokban.

 

A régi idők mosása otthon kezdődött

 

Tóth Julianna /Szabó Anikó anyukája/ és Balaton Irén

 

 

Régen a ruhanemű férfiaknak a fehér bő gatya, fehér inggel, sötét egyenes köténnyel volt. Az asszonyoknak, lányoknak a sok szoknya alatt a fehér "pöndő", a fehér pamutos vászon ing bizony a nyári munkák közben gyorsan bepiszkolódott.

De mosni nem lehetett minden héten, mert az időigényes, nagy munka volt!

Erre tavasztól őszig havonta egyszer volt lehetőség. A piszkos ruhát viszont cserélték tisztára.

Hova tették, hogy mosásig ne szagosodjanak azok be?

A kamrákban erre a célra volt két rúd felkötve a mennyezetre. Egyikre dobták a fehér ruhákat, másikra a színeseket.

Nyáron a mi falunkban a mosás otthon kezdődött, ám a Dunán folytatódott. 

Télen csak otthon mostak.

Először nagy bográcsokban melegítették a kútból húzott vizet.

Melléje mosószék lábakra tették a nagy fateknőt, no meg a fából készült lúgzót.

A meleg vízbe belemártva átszappanozták házi szappannal a piszkosabb részeit a ruháknak, megdörgölték. Innét átrakták szépen egymásra a lúgzóba.

A ruhák tetejére hamvast, ritkán szőtt vásznat terítettek.

A bográcsban forró vízbe szappant daraboltak, lúgkövet dobtak.

Előzőleg említettem talán, hogy a szilfából is készítettek hamulúgot, bár ez a fák fogyásával, valamint a dunai hajósok által hordott lúgkő elterjedésével megszűnt.

A lobogva forró vizet rámerték a ruhák tetejére. Ebben áztak, párolódtak, fellazult a piszok. Bizonyos idő elteltével a vizet leengedték, ismét forralták, merték. Ezt egy nap akár háromszor is ismételték.

Varga Maris  és Böske néni

 

A kilúgozott ruhákat kicsavarták, fehér ruhás kosarakba helyezték.

Ha volt otthon fogat, arra felpakolták a kosarakat, mosószékeket, súlykoló fákat /súkokat/, s indultak a Dunára mosni.

Ahol nagyobb volt a család, béres is volt, ott mosóasszonyokat is fogadtak, ám a gazdasszony a lányával, menyével akkor is ott volt.

Előfordult, hogy nem maradhatott otthon a kocsi a lovakkal, akkor mindent tragacsra pakoltak, s úgy tolták le a vízhez.

Ebben az esetben szerencse volt, hogy Uszód szinte a folyó partja mellé települt!

Szappanfőzés is az asszonyok dolga volt

Szabó Anikó nagyanyja, Varga Mária, a testvéreivel

 

A régi világban semmi sem mehetett veszendőbe a házaknál!

Éven által összegyűjtötték a háztartásban az olyan használt zsírokat, amivel már nem főztek, sütöttek. Ezzel bezsírozták liba, kacsa töméskor az áztatott, sózott kukoricát. De még mindig maradt a pincében lévő edényben!

Majd elérkezett a disznóvágás ideje, amikor ismét került ebbe a zsíros fazékba anyag.

Pl. Külön sütötték ki a hájat, külön a bélről leszedett zsiradékot, s a visszamaradt morzsalékot ebben a fazékban gyűjtötték.

A Dunán régtől fogva folyt a kereskedelem, így lehetőség volt a hajósoktól a lúgkő beszerzésére is, aminek minden háznál kellett lennie. Mellesleg, a mosakodáshoz használt szagos szappant is ők hozták, tőlük vásárolták a falunkbeli asszonyok.

 

Apró, gyöngyszerű lúgkő.

 

 

Az így összegyűjtött zsírokat bográcsba tették, dobtak rá a lúgkőből, majd elkezdték főzni, kevergetni. Addig tartott a főzés, míg kocsonyás anyaggá nem változott minden, ami az üstben volt.

 

Édesanyám mesélte, hogy nagyapám deszkákból ütött össze egy négyszögletes keretet. Ezt a kamra földjére leterített "hamvasra" helyezték. A már nem forró szappankocsonyát, ami sárgás-fehéres színű volt, ebbe merték bele.

 

A bogrács alján szürkés volt a szappankocsonya. Gondosan elválasztották meréskor a széptől. Ezt egy rosszabb edényben a pincében tárolták. A sötét ruhák, konyharuhák mosásához használták.

 

A kamrában megdermedt a keretben a szappan. Levették róla a rámát. Ilyenkor még puha volt. Madzaggal a tömböt vízszintesen ketté szelték, majd nagy késsel kockákra darabolták. Úgy tartották, hogy a dermedő szappan szagától a bogarak is elmenekülnek, tehát tisztító, fertőtlenítő hatása is volt.

 

 

Ezután a padláson a gerendára tették száradni. Sok-sok évig elállt. Ha a külseje beporosodott, azt ledörgölték róla, s használható volt. Akár 10 évig, vagy még tovább lehetett mosni vele.

 

De szappant nem csak télen főztek a parasztasszonyok, hanem akkor is, ha egy állat elpusztult.

Nyáron a kondában megharapdálták egymást a disznók, s a gazda látta, már nem lehet megmenteni, akkor gyorsan levágta.

A szőrét leperzselte, majd feldarabolta. Azután csontostól a bográcsba tették a lúgkővel együtt. Ekkor a szappanfőzés jóval tovább tartott, de a végeredmény ugyanaz lett. A bogrács alján maradt szürkés szappanból kiszedték a csontokat, s vitték a pincében lévő edénybe.

 

Nagy érték volt a szappan! A szegényebb asszonyok egy-egy darab szappanért is elmentek kisebb munkákat elvégezni.