Paprikakrém készítése otthon

A kalocsai Paprikafesztivál apropóján

Jó néhány éve már, hogy ráakadtunk a csípős pritamin paprika magra. Termése nagyon ízletes, kellemesen csípős, nyersen és ételekben fogyasztva is nagyon szeretjük.

Szoktam eltenni a hűtőládába felszeletelve, volt, hogy ledarálva, sóval tartósítva üvegekbe raktam. Az egyik helyigényes, a másiknál a só beszámítása főzésnél problémás, bár mindkettő igazán jó megoldás.

 

Egyik évben annyi termett, nem tudtunk vele mit kezdeni. Ám ma is úgy vagyunk, hogy amivel dolgoztunk, azt, ha elajándékozni, eladni nem tudjuk, ki nem dobjuk!

Ekkor jött az ötletem: lekvárt főzök belőle! 

Az idén ugyanígy jártunk. Jó lett a termés! Volt egyszerre 30 kg paprika is. Már háromszor leszedtem a tövekről. Így már ennyiszer álltam neki a munkának. 

 

Mivel írásaim most úgy is a régi paprikatermesztésről, feldolgozásról szóltak, úgy gondoltam, illik ide a Kalocsai Paprikafesztivál hetében egy mai paprikafajta házi feldolgozása is.

 

Megmostuk a paprikát, majd gumikesztyűt vettem fel. Nagyon fontos, mert ha ezt nem tesszük, még másnap is ég a kezünk. 

A héjról levágtam az esetleges forradásos részeket, majd kimagoztam őket.

Ekkor következett a férjem, aki a legalább 100 éves 10-es húsdarálót szerelte fel, s az összes paprikát azon ledarálta.

Annyi lett, hogy a 16 literes nagy lábosomba nem fért, még kellett egy kisebb is. Feltettem a gáztűzhelyre és főztem, kavartam legalább négy órát.

Lédús növény, nagyon habzik az elején.

 

Ekkor még bátran kevergethetjük. De keverjük!

 

Később felvettem a sütőkesztyűmet, mert már "puttyant". Az illata isteni volt, a színe gyönyörű! A lábos is piros!

Amikor, mint a lekvárnál, már kezdett besűrűsödni, bizony egy pillanatra sem állhatott meg a kevergetés! Lassan a felére főtt a paprika.

 

No, most jön a 21. század vívmánya, a botmixer!  A tűzről lehúzva krémesítettem, amennyire csak lehetett!

 

 

Közben elmostam, lecsöpögtettem az üvegeket, tetőket. De befőzési fóliával, gumigyűrűvel is dolgozhatunk, ha kevesebbet készítünk. Kis üvegekbe szoktam merni a tűzre visszahúzott krémet, nehogy felbontás után elromoljon.

Amikor az üveget megtöltöttem, lezártam, azonnal fejre fordítva tettem az asztalra pár percig. Ezután száraz dunsztba raktam őket, vagyis úgy bebagyulálva, hogy legalább 24 óráig ne hűljenek ki.

A nyár igazi paprika ízét, illatát, színét sikerült így üvegbe zárnom.

 

Az ételeket feldobja, gyönyörű pirosra színezi. Még vajas, zsíros kenyérre is kenjük! Isteni finom. Nincs benne semmi adalék! Aki eddig megkóstolta, mindenkinek nagyon ízlett házi paprika krémem.

 

Persze ne feledjük csípősségét!

 

Utólagos tanács: 

A lábost hypós vízben áztatva tüntethetjük el belőle a piros színt!

Paprikatermesztés és feldolgozás Uszódon III.

 

mai napig mi az őrölt paprika helyett törött paprikát mondunk. Ez a nyelvi fordulat a régi időből maradt fenn, amikor még famozsárban törték a paprikát.

Említettem már, hogy csak annyi füzért hagytak a parasztok a háznál, amennyi a családnak éven által kellett. A többit kereskedőknek adták.

Saját használatra egyszerre csak mindig 3 füzért szárítottak kenyérsütés után a kemencében. Amikor ez elfogyott ismét szárítottak.

A fonalról a csöveket letörték, nehogy a száraz csuta rontsa a színét, ízét. Ezután kezdték a mozsárban kis adagokban törni, szitálni, újra törni, szitálni.

Később volt a faluban néhány háznál küllő, amivel már könnyebben, hatékonyabban tudtak dolgozni.

Ez a szerkezet eredetileg olajos magvak törésére szolgált. Ám hasznosnak bizonyult a paprika törésénél is. A lábbal működtetett faszerkezet használatáért a gazdának "vámot" fizettek, azaz valamennyi törött paprikát

Belerakták a dobba a 3 füzért, egyet-kettőt rúgtak rajta. Ekkor ki lehetett venni a fonalat a rajta maradt száraz csutákkal együtt.

 

 

Addig folytatták a munkát, amíg a paprika porrá nem tört. 

 

Nem volt könnyű munka, ennek ellenére lányok, asszonyok is mentek "külüzni", ha az "embörök" valamiért nem értek rá.

Otthon azután a nagyon sűrű szitán egyszer átszitálták. Ami aláhullott, az sárgás por volt. Ezt nem használták fel  a konyhán, hiszen porból, piszokból, beletört szár részekből állt.

Félretették - nem kidobták! Honnét volt a tudásuk gyógyító erejéről! Ha a csirkék, sertések betegedtek, azok enni, innivalójába keverték. 

Ugyanígy felhasználták a fűzéskor félredobott, majd az ól padlásán szikkadt hibás termést is. Azt is megszárították, majd a mozsárban összetörték, az állatok gyógyítására használták.

Újból kezdték a szitálást. Másodszor már szép piros volt a por, de igazán széppé csak a harmadik szitálás után vált.

Leírtam az előzőekben, hogy mivel nagyon korán kezdték falunkban a paprikatermesztést, felénk majdnem minden étel piros volt. Én ma sem tudom még a tökfőzeléket sem fehéren elképzelni!

Nem használták a húslevesbe,/bár voltak, akik a tányérjukba egy késhegynyit mégis dobtak/ a spenót és sóskaszószba. Családja válogatta, ki milyen "pirosan főzött".

Már a régi időkben emberek gyógyítására is használták pl. gyomorfájás esetén.

Felénk nem igen főztek pálinkát. Azt Kiskőrösön, Kecelen kellett megvenni, vagy a kocsmából hozatni. No, nem is fogyasztottak belőle sokat! Ám akinek fájt a gyomra, annak kijárt! Egy kupicába belekevertek egy kiskanál paprikát, amit egy hajtásra kellett felhörpinteni. Persze, ha nem volt kéznél pálinka, megtette egy pohárka paprikás bor is. Állítólag mindig hatott!

Az idő előhaladtával egyre többet termeltek. Voltak, akik már törött paprikával piacoztak. Ám előfordult, hogy a kemencéből kipattant szikra egy éjszaka elvitte az évi termést, meg a már sokkal több fonál törésére alkalmas küllőt is.

Már említettem, hogy Dusnok, Fajsz, Bátya volt az egyik, Foktő, Uszód, Dunaszentbenedek a másik paprikatermelő vidék. 

Kutatásaim során érdekes cikkre bukkantam, ami bizonyítja, hogy nem volt felhőtlen a 20. század elején egyik vidék gazdáinak helyzete sem. De cselekedtek!

Paprikatermesztés és feldolgozása Uszódon II.

Bedi Gyula fotóin nem csak a paprikaszedés, de az is jól látszik, hogy hétköznap is csinosan öltöztek a népviseletet hordó uszódi asszonyok

Nemes Lászlóné, Ica paprikaszedés közben

Mivel falunkban már a 18. század közepétől folyt paprikatermesztés, ezért természetes, hogy az ételek elkészítésénél is hamarosan szerepet játszott. A mi falvainkban kevés olyan hagyományos étel van, amibe ne tennék törött paprikát.

A szedés egészen az őszi fagyokig eltartott, hisz említettem, mindig csak a pirosakat vették le a tövekről.

 

Kun Gáborné, Juliska néni a paprika földön.

 

Lukács Zoltánné, Mari és Kopasz Lászlóné, Juci néni épp öntik a juta zsákba a piros "aranyat".

 

A fűzés és szikkasztás is elhúzódott ennél fogva a késő őszi estékre, napokra is.

 

Benedek Péter, Uszód festője mint annyi más munkát, ezt is megörökítette képein.

 

 

Bejegyzésem első részéhez hozzászóló ismerősöm említette, hogy a szikkasztás valójában utóérlelés is volt, amikor a szín és íz anyagok koncentrálódtak, fokozódtak. Valószínű, hogy ez mind lejátszódott, ám biztos, hogy a nedvességvesztés volt a fő cél, akár a gyümölcsök aszalásánál.

Az első gyenge fagy levitte a növény leveleit, ám nem bántotta a még a száron maradt "högye" paprikát.

Azt sem lehetett veszni hagyni!

Dédanyám, amikor dédapám először fejtette le az új bort, a hordó alján maradt "söprűt" nagy mázas, széles szájú agyagedénybe öntötte. Ebbe beledobálta a kissé fonnyadt, zöld, füstös paprikákat.

Disznóvágásra megsavanyodott.

 

 

Paprikatermesztés Uszódon I.

Az első három képen Bedi Gyula fotókon örökítette meg a hétköznapi uszódi népviseletben dolgozó asszonyokat.

Bedi Gyula fotóján az asszonyok hétköznapi viseletben szedik a csüngő fűszerpaprikát.

 

Az 1750-es évektől, tehát nagyon korán, elterjedt a fűszerpaprika termesztése a Duna melléki falvakban. kalocsai paprikát először Dusnokon, Fajszon, Bátyán, Foktőn és Uszódon termesztették kiskertekben.

Akkor régen, de még gyakran ma is, helyre vetették. Jó idő esetén már március végén, de április elején mindenképp a mag a földbe került.

Mivel a maggal spórolni kellett, nem használtak vetőgépet

A finomra munkált földbe kapahímre vetették. Ehhez 3 emberre volt szükség, ám szükség esetén a férj és feleség is meg tudta oldani. Sorolóval a férfi először meghúzta a sorok helyét, majd azokat 4-5 cm mély barázdává mélyítette kapával. Ebbe az asszony csuprosan, kapavágás távolságnyira 5-6 szem magot tett. Kapával takarták rá a földet. Ekkor még csak a takarásnyi távolság volt a sorok között, hiszen kis területen vetették ezt a növényt, minden munkáját csak kézzel végezték. 

Ahogy nőtt a terület, úgy vonták be  a munkába a lovak által húzott ekét. Itt már a sorokat legalább 50 cm távolságban kellett vetni.

Kezdetben csak csüngő paprikát ismertek. A Tsz-ek idejében terjedt el a "fönnálló" és a cseresznye paprika fajtája. Csak 1960-as évek után neveltek paprika palántát és ültették ki azt a szabadföldbe.

Munkálatai:

Úgy tartották, ez a növény azt szereti, ha állandóan foglalkoznak vele. Meg is tolózták minden eső után, legalább háromszor, de ha szükségesnek látták akár többször is megkapálták, a töveihez földet húztak, vagyis "töltögették". Természetesen nem ismertek más gyomirtást.

Augusztusban, szeptember elején kezdték szedni, de mindig csak a teljesen éretteket, pirosakat. Vesszőkosárba dobálták, majd zsákokba töltötték, hogy hazavihessék. 

Annuska néni és Tóth Pál Mari 

Bizony ki-ki kellett a derekakat nyújtani az egész napos munka közben.

A paprikát a zsákokból otthon a "házalá", ami a kőfallal védett ereszt jelentette, öntözték. 

Esténként nagy zsákvarró tűbe madzagot húztak, s a csöveket füzérekké fűzték. Az átszúrás a zöld csutánál történt, s a csöveket 3-4 felé rendezték el a fonálon, hogy majd a levegő mindenütt egyenletesen érje.

 

Fűzés közben már félredobták a hibásat, füstöset, letört csutájút. Ezt az ól padlásán szikkasztották.

A szép piros fűzéreket felaggatták az eresz gerendájába vert szögekre. Ott szikkadt a paprika. Majd jöttek a kereskedők és felvásárolták. Csak annyit hagytak, amire a családnak szüksége volt.

 

Kezdetben törött paprikát nem adtak el a piacon, utána is legfeljebb egy-egy fűzért. Csak jóval később kezdődött ezzel a piacokon való kereskedés. Nem is tehették, hiszen 200-400 kvadrát földet használtak csak erre.

 

 

 

Hurcolkodás, cséplés Uszódon

Összeállításomhoz felhasználtam Albert Sándor helytörténész munkájának egyes részleteit is

Az aratás befejezése után a búza kint száradt a földeken.

Augusztusban elkezdődött a "hurcolkodás", a búzakévék behordása. Akinek nagy udvara volt, az oda, akinek kicsi, az a "Szérűskertbe" rakta le a boglyát. 

A szekereket rudakkal megszélesítették, hogy több férjen rá, hisz nem volt nehéz a rakomány, no, meg minél többet tudjanak egyszerre bevinni a földről.

Ezután hajtották ki a tarlóra a libákat a gyerekek.

A búzát a szekerekről asztagba rakták. Az úgy nézett ki, mint egy ház, tetejét is készítettek, hogy az eső lefolyjon róla, ne vizesedjen.

Ezután következett a cséplés.

Régi időkben cséphadaróval verték, ütötték a ponyvára rakott kévét, hogy a magot kiverjék a kalászokból.

 

 

 

Hatékonyabb lett a munka, amikor a kalászokat lóval nyomtatták.

 

 

Majd megjelentek a cséplőgépek, a "masinák", a petróleummal hajtott erőgépek.

 

 

Széles szíjjal, szédítő lendülettel forgatta a kerekek bonyolult áttételét - magát a favázas cséplőgép szerkezetét. Ennek lelke a dob volt.

Uszódon 2-3 masina volt. A tulajdonosa szervezte meg, hogy kik legyenek a "bandában", akikkel udvarról udvarra jár, illetve a "Szérűskertben" mikor kinek az asztagját csépelik. 

Magas fordulatával sziták, rosták, toklászó és koptató alkalmatosságával folyamatosan adagolta zsákokba az áldott búzát. Pirkadattól napszálltáig zsongott, visszhangzott a környék az izomfeszítő munka zajától.

Legnagyobb tekintélyt élvezett a csapatban a gépész.

Fontos munkájuk volt az adogatóknak, akik a dobot "etették". Eközben szüntelenül makacs porfelleg úszott, gomolygott a forró melegben remegő munkatér fölött.

Főleg tüdő kellett a törek-és pelyvahordáshoz. /Ezt szintén felhasználták!!!/

Ennél a munkafolyamatnál a család leginkább csak a zsákolásban, hordásban vett részt.

 

 

 

Zsákolják a búzát Dunapatajon.

Naphosszat hordták vállon a zsáknyi terhet ingatag létrákon, szűk padlások forró magasába.

Ha nem az udvarban csépeltek, a zsákokat először szekérre rakták, majd otthon ismét vállra vették, s vitték jó esetben csak a kamráig, de akár a padlásra is.

 

 

Nyaka János családjával a szalmakazal előtt.

A cséplőgép által "kiköpött" szalmát az udvarokon hatalmas kazlakba rakták, le is "tetejezték", védve esőtől, széltől, hótól. Az állatok almozásához egy évig szükség volt rá.

Gyúlékony volt a szalma, de a télre behordott széna, sőt a házak nádból készült teteje is. Ezért volt követelmény minden háznál a kút mellett nagy beton vagy fa kádban vizet tartani.

Tűz esetén a faluban félreverték a harangot. Mindenki vödrökkel, sajtárokkal ment oltani. Volt később önkéntes tűzoltóság is.

Gyermekkoromban egyszer még én is megtapasztaltam a félrevert harang félelmetes zúgását.

 

Az aratóknak ebédet főzött, vitt a gazdasszony

A gazdasszony az aratókat minden délben ebéddel látta el. Otthon elkészítette, majd a levest kannába szedte, a garabóba a második félét rakta. Korsóba friss vizet tett.

Az étel bableves + barátfüle, gulyás leves + lekváros bukta, krumpli leves + vékonypite, lencse leves + túrós tészta, stb. volt. Hús nem igen került ekkor sem az ételek közé.

Ha volt otthon fogat, meg messzebb volt a határban az aratás, akkor a béres befogott, a gazdasszony felpakolt, felült, s így vitték az ebédet.

A faluhoz közelebbi területen való aratáskor batyuba kötötte az ételt, a leveses kannát egyik, míg a vizes korsót másik kezébe fogva gyalog indult az ebéddel. A "közel" ekkor 2-3 km-t jelentett.

Szerencséje volt, ha gyermeke már akkora volt, hogy a vizes korsót elbírta, mert akkor azt legalább nem neki kellett cipelnie.

Akár így, akár úgy, de déli harangszóra illett kiérnie, nehogy azt mondják rá, hogy lusta asszony!

Az aratók egy boglya tövében leültek. A háziasszony vászon abroszt terített a tarlóra, arra kitette az ételt, kenyeret, tányérokat, kanalakat, s mindenki nekifogott az ebédnek.

A lábasból mindig a legöregebb férfi szedett elsőnek, majd a többi férfi, az idősebb asszonyok, végül a lányok, s ha volt gyerek, annak úgy adtak a kezébe.

Evés közben beszélgettek, viccelődtek, egymást ugratták főleg az ifjabbak. Majd mindenki "megnyújtotta" egy kicsit a derekát, azaz lefeküdtek, lehasaltak.

Kb. 2 óra körül fogtak ismét a munkához. Úgy hagyták abba aznapra az aratást, hogy még össze tudják hordani a levágott gabonakötegeket.

Sötét este lett mire hazaértek. 10-11 óra mire lefeküdtek, hogy pirkadat előtt fel tudjanak ismét kelni, s kezdhessék a munkát.

Vasárnap nem dolgoztak, templomba mentek, este a fiatalok bálba.

A megfeszített munka miatt nem volt csoda, ha az első évben markot szedő nagylányok alig várták, hogy jöjjön már egy kiadós nyári zápor! 

Anyósom mesélte, mikor ő első marok szedő volt, délelőtt 10 óra tájban hatalmas eső kerekedett. Mindenki gyalog hazaindult az esőben, sárban.

Otthon az anyja 1 dl bort adott neki betegség megelőzésként, ami úgy fejbe vágta, hogy végig aludta az ebédet is. Az ám! 2 óra körül kisütött a nap, s hamarosan már újból kint kellett lenni, folytatni estig a munkát.

Magában gondolta: legalább annyi esett volna, hogy ne lehessen a földekre kimenni!

Amikor egy darab földön befejeződött az aratás, nagy fagereblyékkel /bőgőnek hívták/ végighúzták a tarlót, s még azt is összekötötték.

Az aratások júliusban befejeződtek.

A boglyák száradtak a földeken. A templom tornyából, kint a határban is figyelték, nehogy leégjen a gabona. 

A faluban a kocsmánál bált tartottak.

Bedi Gyula fotóján ebédelnek a marokszedők

Bedi Gyula által készített fotó a "bőgőzést" mutatja meg.