1967. nyarán már én is mentem a tsz-be uborkát szedni. Júliusban és augusztus elején.

Bevettek minket nagyobb lányokat, az asszonyok brigádjába. Biztosan azért történt ez így, hogy lássák, boldogulunk-e az általuk diktált tempóval. Szégyen lett volna ránk nézve, ha nem bizonyítunk!

Délben megállt a munka, lehetett a fák, bokrok hűsében ebédelni, megpihenni. No, de mi már csak otthon ebédelünk! Az első héten 2 km-t bicikliztünk ezért pluszban.

A következő héttől már mi is vittük magunkkal az ebédet. Elég volt reggel 6-ra kibiciklizni, este 6-kor hazabiciklizni. Az igaz, hogy mire hazaértünk, a derekunk egészen megpihent.

A fárasztó munka ellenére nagyon szerettem a fiatal asszonyokkal együtt dolgozni, mert annyi mindent hallottam a régi időkről, annyi pletykát az akkor élőkről, annyi szép régi népdalt, nótát, katona dalt megtanultam, hogy ez más módon nem lett volna lehetséges!

Reggel, harmatban jó szedni az uborkát, ám amikor felszárad roppantul tud szúrni! No, ekkor kezdődtek az előbb felsoroltak. Különösen hálás vagyok Nemes Ferencné Bözsike néninek, mert mindig ő kezdett el először énekelni. Jókedvűen dolgoztunk a forróság ellenére is.

Persze, azért csak gyerekek voltunk, s nagyon tudtunk örülni egy kiadós esőnek, ami hazazavarta a brigádot!

Történt egyszer, egy nagy zivatar alkalmával, hogy bőrig ázva hazakeveredtem, átöltöztem szárazba, s mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtem. Dehogy számítottam arra, hogy aznap még dolgozni kell! Hanem, egyszer csak hallom, hogy kiabálják be a nevemet, menjek, mert ugyan az uborkához már nem érdemes kimenni, de a falu határában van egy gyümölcsös, ahol piszkét kell szedni. No, bármennyire szeretem is, ez még sem töltött el örömmel. 

A következő nyáron ismét mentem dolgozni, már beszokott brigádtag voltam. Nem volt ott szó KISZ-ről, csak munkáról, teljesítményről, és persze a keresetről, amiért én dolgoztam meg. Ez jóleső érzéssel töltött el. Főleg, hogy arra költhettem, amire nagyon szerettem volna.

 

1968. augusztusában az uszódi Zrínyi Ilona Úttörőcsapat Szorgalom őrse jó munkájának jutalmául Csillebércen tölthetett két hetet.

 

 

 

 

 

A Szorgalom őrs Csillebércen

Nekünk, vidéki gyerekeknek már az odajutás is örökre szóló élmény volt. A szüleink összefogtak, s úgy vittek bennünket Kalocsára a vasútállomásra. Ott gyűjtötte össze az utazó gyerekeket az úttörővezető. Akkor utaztam először vonaton. A táborban ma már elképzelhetetlen körülmények között aludtunk. Nagy 20, vagy még több személyes katonai sátorban, vas ágyakon. De kit érdekeltek akkor ezek a dolgok!

Több ezer gyerek, állandó érdekes programok, akadályverseny, ahol eltévedtünk, éjszakai őrség, ahol reszkettünk, film nézés, addig talán még moziban sem voltam, karnevál, ebédelések, daltanulások, vetélkedők.

Szüleink az első hét végén meglátogathattak minket. Ők, miközben hallgatták az élménybeszámolóinkat, csak azt látták, hogy úristen, de koszosak, fáradtak, elnyűttek vagyunk. De ezt csak ők látták. Mi nagyon jól éreztük magunkat.

Közben volt augusztus 20-a, estefelé az erdőn keresztül mentünk megnézni a tűzijátékot. 

A rajvezető Éva nénit, a helyettesét Marika nénit nagyon megszerettük. Fájó szívvel szálltunk fel a tábor befejezésekor a vonatra.

A dalokat, amit ott tanultunk, én még tanító néni koromban is megtanítottam a gyerekeknek. Mivel épp ez az idő volt az, amikor Gagarin már körberepülte az űrben a Földet, Amerika nagy léptekkel haladt előre, így nekünk sem maradhatott ki az űrhajózás, legalább is dalban.

Íme:

Hívnak a csillagok Mars és a Hold,

Száz csoda vár ott reánk,

S a végtelen égbolton vágtatva fel

Mi nem feledünk Föld Anyánk!

Hát rajta! Szállj csak a magas égbe űrhajó!

Vidd a béke zászlaját!

A szép jövőbe véled szárnyalunk.

Ifjúság, fel hát!

2 hét múlva a vonat füstjétől még koszosabban, fáradtan, de rengeteg élménnyel tértünk haza.

Megosztás a facebookon