A mai napig mi az őrölt paprika helyett törött paprikát mondunk. Ez a nyelvi fordulat a régi időből maradt fenn, amikor még famozsárban törték a paprikát.

Említettem már, hogy csak annyi füzért hagytak a parasztok a háznál, amennyi a családnak éven által kellett. A többit kereskedőknek adták.

Saját használatra egyszerre csak mindig 3 füzért szárítottak kenyérsütés után a kemencében. Amikor ez elfogyott ismét szárítottak.

A fonalról a csöveket letörték, nehogy a száraz csuta rontsa a színét, ízét. Ezután kezdték a mozsárban kis adagokban törni, szitálni, újra törni, szitálni.

Később volt a faluban néhány háznál küllő, amivel már könnyebben, hatékonyabban tudtak dolgozni.

Ez a szerkezet eredetileg olajos magvak törésére szolgált. Ám hasznosnak bizonyult a paprika törésénél is. A lábbal működtetett faszerkezet használatáért a gazdának "vámot" fizettek, azaz valamennyi törött paprikát. 

Belerakták a dobba a 3 füzért, egyet-kettőt rúgtak rajta. Ekkor ki lehetett venni a fonalat a rajta maradt száraz csutákkal együtt.

 

 

Addig folytatták a munkát, amíg a paprika porrá nem tört. 

 

Nem volt könnyű munka, ennek ellenére lányok, asszonyok is mentek "külüzni", ha az "embörök" valamiért nem értek rá.

Otthon azután a nagyon sűrű szitán egyszer átszitálták. Ami aláhullott, az sárgás por volt. Ezt nem használták fel  a konyhán, hiszen porból, piszokból, beletört szár részekből állt.

Félretették - nem kidobták! Honnét volt a tudásuk gyógyító erejéről! Ha a csirkék, sertések betegedtek, azok enni, innivalójába keverték. 

Ugyanígy felhasználták a fűzéskor félredobott, majd az ól padlásán szikkadt hibás termést is. Azt is megszárították, majd a mozsárban összetörték, az állatok gyógyítására használták.

Újból kezdték a szitálást. Másodszor már szép piros volt a por, de igazán széppé csak a harmadik szitálás után vált.

Leírtam az előzőekben, hogy mivel nagyon korán kezdték falunkban a paprikatermesztést, felénk majdnem minden étel piros volt. Én ma sem tudom még a tökfőzeléket sem fehéren elképzelni!

Nem használták a húslevesbe,/bár voltak, akik a tányérjukba egy késhegynyit mégis dobtak/ a spenót és sóskaszószba. Családja válogatta, ki milyen "pirosan főzött".

Már a régi időkben emberek gyógyítására is használták pl. gyomorfájás esetén.

Felénk nem igen főztek pálinkát. Azt Kiskőrösön, Kecelen kellett megvenni, vagy a kocsmából hozatni. No, nem is fogyasztottak belőle sokat! Ám akinek fájt a gyomra, annak kijárt! Egy kupicába belekevertek egy kiskanál paprikát, amit egy hajtásra kellett felhörpinteni. Persze, ha nem volt kéznél pálinka, megtette egy pohárka paprikás bor is. Állítólag mindig hatott!

Az idő előhaladtával egyre többet termeltek. Voltak, akik már törött paprikával piacoztak. Ám előfordult, hogy a kemencéből kipattant szikra egy éjszaka elvitte az évi termést, meg a már sokkal több fonál törésére alkalmas küllőt is.

Már említettem, hogy Dusnok, Fajsz, Bátya volt az egyik, Foktő, Uszód, Dunaszentbenedek a másik paprikatermelő vidék. 

Kutatásaim során érdekes cikkre bukkantam, ami bizonyítja, hogy nem volt felhőtlen a 20. század elején egyik vidék gazdáinak helyzete sem. De cselekedtek!

Megosztás a facebookon