Ezen a képen felújított, ám szerkezetileg régi egy szoba- konyhás paraszti ház látható. Csak az ablakát cserélték le, valamint a tetőt lecserepezték.

Ahogy nőtt a falu lakossága, építették az újabb házakat. A szegényebbek még mindig a sövényfalasakat.

Ám kezdett elterjedni a vert falas, illetve ritkábban a vályogtéglás építkezés a tehetősebbek között.

Ehhez összefogott a faluból szinte mindenki. Elsősorban a férfiakra volt az építkezésen szükség, ám jutott taposni való még a gyerekeknek is.

Hogyne élvezték volna, mikor sárban taposhattak!

Már úgy építették a házakat, hogy a konyha nyílt a gangról, s abból előre, hátra egy-egy szoba, majd mögéje a kamra, ami alatt általában pince is volt.

A tetőt kijjebb eresztették, fa szarkalábakkal, gazdagabb helyen téglából készült oszlopokkal támasztották alá, ami vagy négyszögletű, vagy kör alakú volt.

Az eresz alját téglával rakták ki, hogy esőálló legyen. Nem kis munka volt!

Ám aki ma ilyen falú házban lakik, megtapasztalhatja jó hőszigetelő tulajdonságát.

A tetőt természetesen náddal fedték.

A vert fal készítését látjuk ezen a képen. 

Alapot is készítettek már, igaz, egy-két sor téglából.

Agyagot kevertek össze törekkel, vízzel, s a zsaluba ezt verték jó tömören. Ha egy réteg elkészült, a zsalut fentebb húzták, s folytatták a munkát.

Érthető okokból ezt nyáron végezték. Igen ám, de meg volt a veszélye egy kiadós zápornak!

Sajnos elő is fordult, hogy az építkezés közben akkora eső esett, hogy az addig elkészített falat úgy átáztatta, hogy az leomlott. Mennyi munka ment veszendőbe! Kezdhették az egészet elölről!

Volt aki a családjával nyáron vályogot vetett. Az agyaggödör ott volt a falu szélén, bár fizetni kellett valamennyit a felhasznált mennyiségért. Törekhez könnyű volt hozzájutni, hisz cséplés után minden gazdánál megtalálható volt. Az agyagtéglákat a nap szárította ki. Ebből építette a házát.

Régen a mostani temető mellett volt a vályogvető gödör, majd ott az 1960-as évek után a Tsz téglaégetőt működtetett. 

A tégla épp az égetése miatt volt drága a parasztembereknek. Sok szalma kellett az égetéséhez, amire a paraszti gazdaságban másutt is szükség volt. Így csak a legmódosabbak engedhették meg maguknak.

Főleg a község és az egyház égettette a téglát. Az egyház saját használatra, a majdani templom és a hozzátartozó épületek építéséhez, renoválásához. A község a saját használaton túl adott is el belőle.

A téglaégető mesterek a monogramjukat belenyomták, vagy, hogy ha több embernek égettek, annak a nevének kezdőbetűit nyomták bele. Az is előfordult, hogy az égetés dátuma került a kiégetett téglába.

Ma ezek szinte kincsnek számítanak, amikor egy régi ház lebontásakor ilyet találnak.

Megosztás a facebookon