Összeállításomhoz felhasználtam Albert Sándor helytörténész munkájának egyes részleteit is

Az aratás befejezése után a búza kint száradt a földeken.

Augusztusban elkezdődött a "hurcolkodás", a búzakévék behordása. Akinek nagy udvara volt, az oda, akinek kicsi, az a "Szérűskertbe" rakta le a boglyát. 

A szekereket rudakkal megszélesítették, hogy több férjen rá, hisz nem volt nehéz a rakomány, no, meg minél többet tudjanak egyszerre bevinni a földről.

Ezután hajtották ki a tarlóra a libákat a gyerekek.

A búzát a szekerekről asztagba rakták. Az úgy nézett ki, mint egy ház, tetejét is készítettek, hogy az eső lefolyjon róla, ne vizesedjen.

Ezután következett a cséplés.

Régi időkben cséphadaróval verték, ütötték a ponyvára rakott kévét, hogy a magot kiverjék a kalászokból.

 

 

 

Hatékonyabb lett a munka, amikor a kalászokat lóval nyomtatták.

 

 

Majd megjelentek a cséplőgépek, a "masinák", a petróleummal hajtott erőgépek.

 

 

Széles szíjjal, szédítő lendülettel forgatta a kerekek bonyolult áttételét - magát a favázas cséplőgép szerkezetét. Ennek lelke a dob volt.

Uszódon 2-3 masina volt. A tulajdonosa szervezte meg, hogy kik legyenek a "bandában", akikkel udvarról udvarra jár, illetve a "Szérűskertben" mikor kinek az asztagját csépelik. 

Magas fordulatával sziták, rosták, toklászó és koptató alkalmatosságával folyamatosan adagolta zsákokba az áldott búzát. Pirkadattól napszálltáig zsongott, visszhangzott a környék az izomfeszítő munka zajától.

Legnagyobb tekintélyt élvezett a csapatban a gépész.

Fontos munkájuk volt az adogatóknak, akik a dobot "etették". Eközben szüntelenül makacs porfelleg úszott, gomolygott a forró melegben remegő munkatér fölött.

Főleg tüdő kellett a törek-és pelyvahordáshoz. /Ezt szintén felhasználták!!!/

Ennél a munkafolyamatnál a család leginkább csak a zsákolásban, hordásban vett részt.

 

 

 

Zsákolják a búzát Dunapatajon.

Naphosszat hordták vállon a zsáknyi terhet ingatag létrákon, szűk padlások forró magasába.

Ha nem az udvarban csépeltek, a zsákokat először szekérre rakták, majd otthon ismét vállra vették, s vitték jó esetben csak a kamráig, de akár a padlásra is.

 

 

Nyaka János családjával a szalmakazal előtt.

A cséplőgép által "kiköpött" szalmát az udvarokon hatalmas kazlakba rakták, le is "tetejezték", védve esőtől, széltől, hótól. Az állatok almozásához egy évig szükség volt rá.

Gyúlékony volt a szalma, de a télre behordott széna, sőt a házak nádból készült teteje is. Ezért volt követelmény minden háznál a kút mellett nagy beton vagy fa kádban vizet tartani.

Tűz esetén a faluban félreverték a harangot. Mindenki vödrökkel, sajtárokkal ment oltani. Volt később önkéntes tűzoltóság is.

Gyermekkoromban egyszer még én is megtapasztaltam a félrevert harang félelmetes zúgását.

 

Megosztás a facebookon