Az én kiságyam rózsaszín volt, imádtam benne aludni. Akkor már nem használták az állókát, amit Katinak neveztek, amiről valaki egyik nap képet tett fel a Facebookra, hanem a kiságy szolgált erre a célra is. Ősszel, kukorica fosztáskor is abban húztak ki maguk mellé az udvarra. Így nem csoda, hogy abban tanultam meg járni, s egy ideig oldalazva mentem. Na, aztán ezt gyorsan kinőttem!

Sokáig pólyában tartották a gyerekeket. Kezüket a test mellé, lábukat egyenesre nyújtva kötötték be a pólyát. A pólyás korszak után következett a "karonülő" időszak. Mi jobban jártunk már, mint szüleink, nagyszüleink, mert minket nadrágocskákba, ruhácskákba öltöztettek, míg ők, nemüktől függetlenül "obonyt" viseltek. Ha a régi családi képen gyermekeim meglátják az akkor 8 hónapos édesapámat, nem hiszik, hogy az fiúcska.

Hát, még a pelenka elhagyás után jött nekik a ma már elképzelhetetlen "praktikus" viselet, a kezes-lábas! Annak az ülepe nem volt összevarrva, hogy könnyen tudja a gyermek kis és nagy dolgait intézni. Ezt azért legtöbbünk már megúszta a korosztályomból!

Ez volt az én születésem s a velejáró ünnepi események története. S az 1950-es évek közepétől legtöbbünké.

Sok mindent megtudtam, míg édesanyámmal erről beszélgettünk. De nem ez volt a legtöbb, amit ez alatt az idő alatt kaptam, hanem az, amikor láttam 85 éves édesanyám arcát, ahogy visszaemlékezett 61 évvel ezelőtti önmagára, életére, s közben szinte megfiatalodott.

Köszönöm a sorsnak, hogy ezt megadta nekem. Bíztatok mindenkit, szánjanak időt, ha még tehetik, idős szüleikre. Mindenkinek jót tesz!

Megosztás a facebookon

                                                   Kicsi falunk téli látképe madártávlatból

A vendégek asztalhoz ültek. Még mindig külön a nők és külön a férfiak. A legközelebbi fiatalasszonyok felszolgálták az ebédet, majd ők is leültek beszélgetni. A férfiak elkezdtek nótázni, amibe az asszonyok is bekapcsolódtak. A mi családunkban szerettek mulatni, ehhez nem kellett ittasnak lenniük. Rengeteg szép nótát tudtak, amit későbbi életem során én is megtanultam./Mostanra bizonyára sokat el is felejtettem/. A férfiak névnapját ünnepelték akkoriban nagy vendégséggel, aminek mindig mulatás volt a vége. Dehogy érdekelt ez akkor még engem ott a kocsiban! Átöltöztettek rózsaszín ruhácskába, megetettek, megdajkáltak, elringattak.

A poszétában nem illett estig maradni. Késő délután el kezdték hangosan mondogatni: Kérjük a pogácsát! Kérjük a pogácsát! Dehogy kívánták már a pogácsát! Ez azt jelentette, hogy tegyék ki az asztalra a két tálat, mint a lakodalmakban. Az egyikbe a babának, a másikba a bábának szánt pénzt tették a komák. Amikor ez megtörtént, lassan elszéledt a vendégsereg. Nagyszüleim maradtak csak, akik segítettek visszarendezni a szobát. Ők is elköszöntek.

Végre hárman maradtunk! Végre fürdés, majd a kiságyam! Állítom, nekem volt ez a nap a legnehezebb!

Megosztás a facebookon

Amikor erre a képre ráakadtam, úgy éreztem, mintha én ülnék ott nagyapámmal a "ház"-ban, ami a lakószobát jelentette. Ez persze nem tartozik a keresztelőhöz, de nem tudom nem közzé tenni, annyi emléket ébresztett bennem!

Megosztás a facebookon

Krekó László képén látszik, a kőoszlopos tornác, a gangfallal. Voltak szögletes kőoszlopok, de sokkal régebben, vagy szegényebb háznál faoszlopok"szarkalábak" tartották az ereszt, sőt hiányozhatott a gangfal is. A ház helyiségei földesek voltak, amit gyakran kellett átkenni a megfelelő anyagokból összekevert sárral. Engem még ugrasztott nagyanyám kis lapáttal, ha elment egy lovaskocsi az utcán! Igen, ennek a keveréknek a lótrágya fontos alkotórésze volt! Ilyen házakban éltünk, ilyenbe ment haza a vendégsereg a templomból. Édesanyám házilag készített likőrt, azzal fogadták őket. Ott már meg volt terítve. Az asztalok "méteres" papírral beborítva, ugyanígy a padok is. Paraszti családoknál ismeretlen volt az étkészlet, így nem is tudtak törekedni a teríték harmóniájára. Lapos tányért nem használtak. A mélytányérok mellé kanalat, villát, kést már tettek. Sokkal korábban kés nem került az asztalra.

Minden háznál akadt azért egy-egy szebb tányér is a fehérek mellett. Csak ilyen nagy alkalomkor tették asztalra! Ezekből fogyasztották a levest, pörköltet. A rántott húshoz, mivel még  nem volt szokás a lapos tányér, gyorsan összeszedték, elmosogatták, eltörölték, majd újra terítettek vele. Így történt a villákkal is. Szalvétát még akkor nem tettek a terítékhez.                                                             

 

 

Hasonló tálakban tálalták a levest, ezektől kisebbekben a pörköltet, köret nélkül, de már savanyúságot is adtak mellé, s természetesen friss házi kenyeret. Jól csúszott az ételre a bor, fröccs, már néhány üveg sör is akadt.

 

 

Gránit kancsó, szőlőmintás pohár, csatos sörösüveg

 

A szódát a faluban Mácsai János bácsi töltötte. Gyerekkoromban micsoda látványosság volt nekem, ha nézhettem!

Megosztás a facebookon

    

A tyúk hús leveshez való kendermagos tyúkokat édesanyám nevelte, előző nap vágták le. Nem fukarkodtak, de nem is pazaroltak, 3-4 tyúk kiállta a levest. A megfőtt húst kiszedték, a combját, szárnyát, mellét, farát rántva készítették el. A levesben csak az aprólékot tálalták.

 

 

 

 

 

 

Előző őszön nagyanyámnak orozva kelt 7 csirkéje. Azokat az istállóban felnevelgette télen által. Márciusra rántani valók lettek. Igen ám! Ebből bizony vita kerekedett az asszonyok között! Ugyanis abban az időben a fiatal csirkéket is kissé megfőzték a bundázás, kisütés előtt. Azt állították, különben véres marad a húsa. Végül mégis győzött az akkori fiatalság! Nagyapám testvére, Kopasz Böske néném akkor már bontogatta szárnyait a főzés terén. Na, nem csak otthon! Akkor kezdték lakodalmakba hívni szakácsnénak. Később de sok lakodalmat kifőzött a faluban! Ő a sarkára állt, s nem engedte a fiatal húst "forrázni". Lassan, fedő alatt sütötte. Igaza is lett! Olyan finom rántott csirkét addig nem ettek a mi családunkban!

A birka pörkölthöz nagyapám vágott le egy szépet. Blogomban már írtam, hogy ez az étel akkor az igazi, ha minden részét belefőzik. Na, itt is volt egy kis nézeteltérés! Említettem már, hogy Bözsi néném anyósa volt a főszakács. Ő benedeki volt. Náluk a birkát főzés előtt mindig megabálták, nálunk soha. Most meg nagyapám nem engedett a negyvennyolcból! Ízlett is mindenkinek!

 

 

A süteményeket otthon a család készítette. Micsoda változás történt 4-5 év alatt ezen a téren is! Míg 1951-ben a lakodalomban csak száraz sütemények voltak, születésem idején már a piskótákat megtöltötték krémmel, lapok közé vaníliás, túrós krémet is simítottak. Édesapám a Tejüzemben volt kocsikísérő, azaz rakodó munkás. Onnét hozott tejszínt, amit már habbá is felvertek!

Amíg tehát a templomi keresztelőn voltunk, otthon a nagyanyák, nagynénik, nagyapák készültek étellel, itallal, terítéssel a vendégek fogadására. Nem ment minden simán, de ez is hozzátartozott az együttléthez. Vitatkoztak is, meg tanultak is új dolgokat egymástól.

Megosztás a facebookon

Rólunk, amikor hazaérkeztünk a keresztelőről nem készült sajnos még fénykép. Így Az Uszód honlapon talált képet adom közre, amin Samu Illés, Boldizsár Mariska és fiuk Samu László látható. A bepólyált újszülött és az ünneplőbe öltözött szülők viselete is fontos!

Az egyetlen szobát erre az alkalomra kirámolták, csak a spórhelt maradt benn, amin főztek. Asztalokkal, összeütött padokkal rendezték be, hogy a vendégek le tudjanak ülni. Főtt az étel a tűzhelyen, de a nyitott konyha katlanján is az odavaló edényekben.

 

 

Három lábú edények, serpenyő a kemence szája előtt, ahol tüzet raktak, s főztek. Az edényeknek volt fedőjük is, s persze akkor kormosak voltak. Hétköznap a befűtött kemencében cserépfazékban gyönyörűen megfőtt a bableves, de akár a töltött káposzta is. Ez ma különlegesség, ha valakinek kemencéje van, s vendégeket hív.

 

 

 

A spórhelton főzték a többi ételt. A sütőjében húst, de süteményt is lehetett sütni, csak figyelni kellett a tüzelésre. Szépen főtt a húsleves, ha a platni végére húzták. Ott lassan gyöngyözve fődögélt. Ma nehezen tudnánk sokan ezt megtanulni, bár tudom, vannak, akik esküsznek a rajta való főzésre.

 

 

 

 

 

 

Amikor a vendégsereg hazaért, a kisbabával /velem/ körbeforogtak a falra akasztott tükör előtt. Ma már nem lehet pontosan tudni, hogy mi volt ennek a szokásnak az eredete. Talán átokűzés, vagy épp egészség, szépség, szerencse varázslat céljából. Az asszonyok kézről-kézre adtak, gügyögtek hozzám. Ismét szóba került, "kié a szám, szemem, pont úgy szorítom ökölbe a kezem, mint valamelyik ősöm, ezért biztosan spórolós leszek". Valószínűleg ez engem cseppet sem érdekelt. Elfáradtam.

 

 

Betettek a sarokban álló Ikarus gyárban készült babakocsimba. Itt töltöttem a délután további részét. A kocsimat aztán tovább adták, s benne nőtt fel Nemes Sanyi is, akivel most szomszédok vagyunk. Ez egy szuper kocsi volt! A következő képen egy 100 éves babakocsi látható. Nem paraszt gyerekeket tologattak benne!

Az ebédet a nagyanyáim segítségével Poroczka Bözsi néném benedeki anyósa főzte. Hogy mit s hogyan, azt a következő részben leírom.

 

 

 

Megosztás a facebookon