Emlékek az első időkből

Elég sírós baba voltam. A kiságyam egy kis rácsos ablak alatt volt a szobában. Nyáron az ablak nyitva. Édesanyámnak ott kellett hagynia, míg kiszaladt a Hornék sarkára a tejért, ami ingyen járt, mert apám a Tejüzemnél dolgozott. Még aludtam, amikor otthagyott, de mire a Csíkos köz sarkára ért, tuti, hogy felébredtem, s ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

Szomszédaink Úri Mariskáék voltak. Persze,mindig megsajnáltak. Pista bátyám, volt, hogy az ablak rácsai között húzott ki, s vitt át magukhoz. Elképzelhető édesanyám ijedtsége, mikor a zárt ajtó mögött nem talált a kiságyamban. Arról már saját emlékem van, hogy egy ilyen alkalommal, télen, kiálltam pizsamában a domb sarkára ordítani. Felkaptak, s Mariska mellett kötöttem ki a jó, meleg ágyban.

A mi házunk dombra épült, ami nem ritka ebben a faluban. Valószínű, hogy az ősök így is védekeztek a Duna kiöntésekor elterülő víztől. A két ház között a dombon nem volt soha kerítés. Ott jártunk át egymáshoz. Aztán 3 év múlva megszületett a szomszédban Erzsi, attól kezdve mi sülve-főve együtt voltunk. Ha én elkaptam a himlőt, átküldtek, hogy ő is essen át rajta, ha a kanyarót, akkor is ez volt a menet.

Az óvoda az utcánk sarkán volt, mint most is van. A Rákóczi utcára nagy, rácsos kapu nyílt. Sokszor találtak ott meg, miközben vágyakozva néztem befelé a játszó gyerekekre. Aztán meg is mondtam, sőt többször követelőzve, hogy én is óvodás akarok lenni. Édesanyám bement hát az akkori óvónénihez, s addig egyezkedtek, míg 2 és fél éves koromban felvettek. Imádtam oda járni! Györgyi óvónéni, Bógáncsné Rózsi néni, a szakácsnő. Magda néni a dadus.

Ő még felsős korunkban is figyelt ránk. Egyszer "nemes cselekedet" címén elmentünk kitakarítani Benedek Péter bácsi /a festő/ testvérének, Zsófi néninek a kis házát. Hát tőlünk Magda néni mentette meg, mert a szomszédban lakott, s átcsábított valamivel magához bennünket. Szegény öregasszony! Később értük csak fel ésszel, hogy mitől szabadult meg!

Aztán 60 éves koromig mindig valamilyen oktatási intézményhez tartoztam. Eleinte, mint diák, majd, mint tanító. Ez volt az életem. De nem is csoda, hisz amikor beszélni kezdtem, s mint a kisgyerekektől szokás, megkérdezték, "Mi leszel, ha nagy leszel?" a válasz az volt: tanító néni.

Hát úgy lett!

Megosztás a facebookon