Az én kiságyam rózsaszín volt, imádtam benne aludni. Akkor már nem használták az állókát, amit Katinak neveztek, amiről valaki egyik nap képet tett fel a Facebookra, hanem a kiságy szolgált erre a célra is. Ősszel, kukorica fosztáskor is abban húztak ki maguk mellé az udvarra. Így nem csoda, hogy abban tanultam meg járni, s egy ideig oldalazva mentem. Na, aztán ezt gyorsan kinőttem!
Sokáig pólyában tartották a gyerekeket. Kezüket a test mellé, lábukat egyenesre nyújtva kötötték be a pólyát. A pólyás korszak után következett a "karonülő" időszak. Mi jobban jártunk már, mint szüleink, nagyszüleink, mert minket nadrágocskákba, ruhácskákba öltöztettek, míg ők, nemüktől függetlenül "obonyt" viseltek. Ha a régi családi képen gyermekeim meglátják az akkor 8 hónapos édesapámat, nem hiszik, hogy az fiúcska.
Hát, még a pelenka elhagyás után jött nekik a ma már elképzelhetetlen "praktikus" viselet, a kezes-lábas! Annak az ülepe nem volt összevarrva, hogy könnyen tudja a gyermek kis és nagy dolgait intézni. Ezt azért legtöbbünk már megúszta a korosztályomból!
Ez volt az én születésem s a velejáró ünnepi események története. S az 1950-es évek közepétől legtöbbünké.
Sok mindent megtudtam, míg édesanyámmal erről beszélgettünk. De nem ez volt a legtöbb, amit ez alatt az idő alatt kaptam, hanem az, amikor láttam 85 éves édesanyám arcát, ahogy visszaemlékezett 61 évvel ezelőtti önmagára, életére, s közben szinte megfiatalodott.
Köszönöm a sorsnak, hogy ezt megadta nekem. Bíztatok mindenkit, szánjanak időt, ha még tehetik, idős szüleikre. Mindenkinek jót tesz!
Megosztás a facebookon