Ezt a régi képet Máté Jánosné adta közre. Az asszony kezében az elmaradhatatlan zsebkendő, a fej bekötése is más, mint ma. A férfin a hagyományos "melegüngös", mellényes, csizmás viselet.

Az előzőekben említett Herczeg Sámuel, feljegyzésében kiemeli az öreg Tóth József helytállását a veszedelemben.

Házát 1808-ban építette téglából.

Udvarára az állatokon kívül több, mint 300 embert fogadott. Amikor a víz átcsapott az udvaron, - a krónika szerint - sütőházát lerombolta, annak törmelékével a házak ajtónyílásait töltötte fel torlaszként a víz ellen. Téglájával az udvaron emelt torlaszt. Fájával a marhák állását emelte meg.

Ám amikor a víz ezeket is elöntötte, régi házának kéményét, konyháját bontotta le, hogy tovább magasíthassa a torlaszait.

Ezzel óvta azok életét, akik nála találtak menedéket az áradás ellen. Közöttük két gyermekágyas anya is volt.

Amikor a falu már megközelíthető volt a jégfal miatt, Paksról szállítóhajók jöttek, hogy a népet a magasabban fekvő településre vigyék. Ott házaknál elszállásolták őket. 

Gróf Kollonich László érsek kenyeret, hordóban ételt, főzeléket szállított a lecsigázott, a fagyos víztől, rettegéstől kimerült lakosoknak.

Isten kegyelme, hogy jóllehet ekkora veszedelmet addig sem nem jegyeztek, sem nem tartottak emlékezetben, mégsem került emberéletbe.

Az év következő része a helyreállítási munkálatokkal telt. 

Újra kellett építeni az összeomlott házakat. Valahogy be kellett indítani a falu életét. Nem kis terhet rótt ez minden egyes házra, családra! 

Mégis volt emellett erejük az összeomlott iskola újraépítésére is. Ennek alapját bővítették először 14 sor téglával, a tanítói lakást egy öllel. 

Ezeket a munkálatokat Benedek János, Benedek Péter, Nagy György János, Csire János végezték.

Lassan helyreállt a megszokott rend a közösségben. Újból élhették őseink dolgos mindennapjaikat, ünnepeiket. Nem hagyták magukat, még ha ideig-óráig a víz volt is az úr Uszódon!

/ A bejegyzésemhez P. Szabó Barnabás kutatási munkáját használtam/

Megosztás a facebookon

Régi presbiterek, akiket még mi ismertünk. Már csak gyermekeik, unokáik élnek falunkban.

Árvíz gyakran sújtotta a múltban falunkat. 1768., 1775., 1779., csupa olyan év volt, amikor bizony Úszód úszott. 

De ami 1808-1809. év telén történt, ahhoz foghatót addig nem jegyzett fel a krónika.

10808. decemberében kezdődött a tragédia.

A Dunán feltorlódott jég a vízimalmokat beszorította, szinte satuba zárta. Tóth József és Nemes István malmait fejszével próbálták kiszabadítani a fagyos ölelésből. Ez nem sikerült. Akkor körbefűrészelték őket, s így mentették ki.

1809. január 29-30-án aztán megindult az olvadás. Ám a baj csak még nagyobb lett! 

Február 6-án megindult a jég, ami a partoktól magasabbra emelkedett. Szörnyű csikorgással ment estig. Akkor megállt az uszódi sziget és könyök között Foktőn felül, a vizet Benedek felé szorította. A töltések átszakadtak, azokat a víz elhordta.

A zádori töltés szakadásain Ordas, Lak, Benedek mezejeit, a benedeki szakadáson Uszód, Foktő, Kalocsa határait töltötte meg a feltornyozott jég. A víz folyását Uszódnak és Kalocsának vette. 

Épp fogyó Hold volt, ami egész éjjel szinte semmi világosságot sem adott. Az emberek az utcákon, kerteken, udvarokon, szállásokon náddal és egyébbel tüzeltek, hogy lássák kocsira rakni a szénát, takarmányt. 

Marháikat dombosabb udvarokra hajtották, házi bútoraikat, gyermekeiket magasabban fekvő házakhoz vitték.

De minden munka haszontalan volt!

A víz átcsapott azokon az udvarokon, amik az előző árvizek alkalmával szárazon maradtak. A házakat ledöntötte, a megrakott kocsikat elvitte, az állatokat megölte. Néhány házba csak befolyt a víz. Ilyen volt Simon István, öreg Tóth József, Samu József, öreg Bazsó János, Símó János, Benedek Pál, Nagy Pál Mihály háza.

Nagy károkat tett a templomban, melyben a székek tetejéig állt a víz, a parókiában térdig. Mindkettő megrepedezett.

Leomlott a Helység Háza, Nótárius Háza, a pápista kántor háza, az oskola.

A víz a faluban február 7-től 18-ig tartott. A földeken sokkal tovább. Sok évnek kellett eltelnie, mire Uszódból ismét az az Uszód lett, ami az árvíz előtt volt.

Az árvíz ilyen pontos lejegyzését a már korábban említett Herczeg Sámuelnek, uszódi prédikátornak köszönhetjük, amit P. Szabó Barnabás munkájában megtalálhatunk.

Ma ilyen árvizektől nem kell tartanunk. Krekó László képén látjuk, hogy a töltés védi a falut. Áradásokkor mégis kimegyünk a Dunára, hogy lássuk a saját szemünkkel is, biztonságban vagyunk-e?

 

Megosztás a facebookon

Simóék szállásépülete Hanyikon 1972-ben.

Nemes Bálintné szállásépülete Hanyikon 1972-ben.

"Uszód nagyjószága a 19. században tavasztól nyár végéig a vizenyős belső határban legelt.

Augusztus végén, szeptember elején kihajtották az állatokat Hanyikra és Pálföldére. Ott  a nyomásokban művelt határ ugarnak hagyott részén legeltek.

November táján, a fagyok beállta után visszakerült a jószág a belső határba, és a tél első felében  a faluszéli szálláskertben felette a belső határban termelt takarmányt.

Az ünnepek után, január eleje tájékán újra kihajtották a szarvasmarhákat Hanyikra és Pálföldére. A pusztai istállókban telelve felélték a külső határban termelt takarmányt.

A tavaszi hazahajtással kezdődött előlről az állattartás színterének rendszeres változtatása.

A belső határ és a külső határ szállása egységet alkotott. A kétféle gazdasági telephely kölcsönösen kiegészítette egymást."/Bárth János nyomán/

A későbbi korokban a pusztai szállásépületeket felújították, megtoldották.

Szokás lett nagyobb családoknál, hogy a fiatal házasok odaköltöztek. Odaszülettek a gyermekeik, s az újmajori iskolába jártak tanulni.

Az év jelentős részét kint töltötték. A faluba látogatóba jöttek a szülőkhöz, rokonokhoz, főleg a téli időben, nagyobb ünnepekkor. 

"A hanyiki és pálföldi szállásépületeket elsodorta a történelem. Ma már helyüket is alig lehet megtalálni.

Előbb Pálfölde pusztult el az 1960-as évek közepén. Hanyik másfél évtizeddel élte túl.

1966. szeptember 8-án, Kisasszony napján jártam először Hanyikon. Akkor még 14 épület állt a hajdani 32-ből.

Különös kegyben részesített a sors. Megláttam a történelem egy villanását. Ilyen lehetett egy középkori magyar falu, melynek lakói az ellenség hírére elfutottak.

Itt ismerkedtem meg a kényszerűségből pusztán lakó Nemes Bálintnéval és a nyaranta kint tartózkodó K.Tóth Gábor magángazdával. Rengeteget tanultam tőlük az uszódi parasztág hajdani életéről." - írja Bárt János az 1970-es években.

A pusztai szállások emlékét nyelvünk ma is őrzi, hisz a réztelekieket, keserűtelekieket, gombolyagiakat, szakmáriakat mi most is szállásiaknak mondjuk.

Megosztás a facebookon

Nyaka Erikától származó képen fiatal pár látható. Házasok, hisz ott a gyűrű a nő kezén. Milyen sokban eltér a maitól ez a viselet! Egyszerűbb, szegényesebb. Illik mai témánkhoz, amikor a pusztákról lesz szó.

"Uszód külső határa pusztákra, vagyis elpusztult középkori falvak határaira tagolódott. A gabonatermesztés szinte kizárólagos területének számított a 18-19. században.

Ezt nem lehetett művelni paraszti gazdasági telephelyek nélkül. Ezért a pusztai szállások egyidősek a puszták birtoklásával.

Legnagyobb, legszámottevőbb részét Hanyik és Pálfölde puszták területe alkotta. A jobbágyparasztok faluszerűen csoportosították gazdasági telephelyeiket. Ezt előidézhette a magasabban fekvő területre való telepítés igénye, de a határhasználat "nyomásos" jellege is.

A szállásépületek jórészt utcasorba rendeződtek és kis pusztai "beltelkeken" álltak. Ezek elkülönültek a környező szántóföldektől. Ezeket régi magyar szóval szállásnak nevezték, csak úgy, mint a falu körül elterülő gazdasági övezetet szálláskerteknek.

A pusztai szállások területét gabonanyomtatásra, takarmánytárolásra és állatteleltetésre használták a kezdetekben.

Az utcasorban álló nádtetős istállóépületek mennyezet nélkül épültek. Ha szükség volt rá, tüzeltek bennük az állatokkal  kint tartózkodó férfiak. Később keskeny szabadkéményes konyhák és kis szobák épültek az istállók mellé.

Nyáron, a nagy és sürgős munkák idején a családok munkabíró tagjainak többsége kiment a pusztákra. Az év nagyobbik részében azonban csak az állatokat gondozó gazdafiak és férficselédek birodalma volt.

/Bárth János nyomán/

Megosztás a facebookon

Legények ünneplőben. A kisebbik bársony "melegünben", aminek érdemes a kézelőjén lévő díszítést figyelni.

 

1783. november 19-én az uszódi eklézsia végre hivatalos engedélyt kapott, hogy a gyülekezet saját prédikátort tartson. Ez II. József 1781-ben kiadott Türelmi Rendeletének volt következménye.

Első lelkipásztor Szabó István volt.

Hamarosan kegytárgyakat készíttettek ónból. Két darab ónkehely, egy nagy és egy kis ónkanna, nagy illetve kicsi óntállal.

Kisebb templomrenoválási munkálatok is történtek. Ekkor Lovas István, majd Kis István volt a gyülekezet kurátora. Az ő feljegyzéseikből ismerjük azokat a családokat, akik neveivel ma is találkozunk a falunkban:

Bogárdi, Bazsó, Benedek, Csire, Hábi, Kasi, Kovács, Máté, Nagy, Nemes, Petróczi, Simon, Samu, Szabó, Tóth, Úri

 

1787 - 1789 között a régi templom és harangláb helyett téglából építettek templomot és tornyot, melyet zsindellyel fedtek. 

Hosszában 12 öl volt, szélességében pedig 6 öl /1 öl megközelítőleg 1,9 méter/. Tehát a templom hossza majdnem 24 méter, szélessége majdnem 12 méter volt. 

Az építkezés során igyekezetével és áldozatkészségével kitűnt Tóth József bíró, de az egész gyülekezet is nagyon sokat dolgozott.

A mesterembereknek mintegy 3000 forintot fizettek. A számadások szerint ebből idegen pénz /"kéregetett, vagy másunnak intézésére vett pénz"/ egy forint sem volt. Fennmaradtak az adományozók és adományaik a számadási íveken.

A mesterek hibájából az alap keskenyebbre sikerült, mint a torony felsőbb része. Ezért majd 1819-ben újra renoválni kell.

Ekkor öntették az öreg harangot, amely 3 mázsa és 10 fontot nyomott. /Kb. 305 kg./ Veretése 232 forintba került.

Készítői Kholl János és Litman Antal pesti mesterek voltak.

Az egyházközségnek az iskolamesterekkel nem volt szerencséje. Ki sok adósságot csinált, ki a bort szerette nagyon, ki rossz barátokat választott, ki nem egyezett a szomszéd falu lelkészeivel, ki a "dühösségét az anyatejjel szítta magába". Mindegyik csak rövid ideig látta el tisztét.

1795-ben Edelényi Herczeg Sámuel került a prédikátori székbe.

Az úgynevezett "második protoculum"-ban példás tárgyilagossággal tárja az utókor elé a történéseket, melyet átéltek Uszód régi lakói, s általa mi is tanúi lehetünk kissé a régmúlt történéseinek.

 /P. Szabó Barnabás kutatási eredményeinek felhasználásával/

Megosztás a facebookon

Herczeg Erzsike és Marika szülei, nagyszülei 

 

"A falu tulajdonában volt még:

KOCSMA, sárral betapasztott faanyagokból épült és náddal fedett. Egy szobából, egy kamrából és egy 90 urnás pincéből áll. Átlagos esztendőben 200 urna bort, fél urna pálinkát, és 50 urna sört mérnek ki az épületben.

Mivel Uszódon nincs szőlő, a borkimérés jogát a község negyed évig, Szent Mihály naptól év végéig gyakorolja, az év többi részében pedig az uraságtól bérli. Ezért évi 200 forintot fizet az uradalomnak.

MÉSZÁRSZÉK szintén faanyagokból épült, igen hitvány épület. A húskimérés jogáért a község évente 5 forintot fizet az uradalomnak.

Van a Dunán Uszód térségében egy lisztet őrlő hajómalom, amelyet Nemes István és Tóth József uszódi jobbágyok építettek saját költségükön. Fizetnek érte az uradalomnak évi 16 forintot.

Az uradalomleírás Uszódra vonatkozó lapjainak többsége a jobbágyok szolgáltatásait, illetve az ebből származó földesúri jövedelmeket tartalmazza. Ez érdekelte igazán az összeírókat.

Az alapos számbavétel szerint 1784-ben Uszódon 108 telkes jobbágy, 44 házas zsellér és 8 házatlan zsellér élt. 

Úrbéri szolgáltatásaik és szerződésben vállalt kötelezettségeik a fentebb említett községi járandóságokkal együtt évente 3605 forint hasznot hoztak a földesúri hatalom gyakorlójának. "/Bárth János nyomán/

Megosztás a facebookon