Bazsó Mária és Tamás Bálint esküvői képe már a modernebb viseletet mutatja.

 

 

Tudom, hogy a jelenlegi témához sehogyan sem kapcsolódnak némely itt megmutatott képek, ám úgy gondolom, hallom, hogy sokan szívesen nézegetik ezeket is. Miért ne tegyek hát kedvükre? Amellett öröm a közreadónak is, hogy képét minél többen látják.

 

Ma még visszatekintünk az 1805-ös évre, hiszen a pásztorszerződésben a gulyás fizetését is ránk hagyományozták, amit Bárth János fel is lelt.

 

De kik is voltak a gulyások, csordások?

A falu melletti legelőre járó fejőstehén és igásökrök pásztorai.

Kora reggel a kihajtást kürttel, kolomppal jelezte, amire a gazdák kapujukon kiengedték a marhákat az utcára, ő pedig utcáról utcára járva összeterelte őket, majd a legelőre hajtotta.

A szarvasmarhák nagyon hamar megtanulták a ki és bevezető utat.

Behajtáskor csak az ment ki az állatért az itatóhoz, /ma virágokkal van beültetve/ akinek fiatal,beszoktatós marhája volt.

Hamarosan az is egyedül járt haza, s ha a gazdasszony megfeledkezett a kapu időbeni kinyitásáról, ott bőgött bebocsájtást kérve előtte. Uszódon a Nagykőgyes felé /Báthori utca/ jártak ki.

De hasonló módon történt a sertések ki és behajtása is. Még emlékszem gyerekkoromból a tulok hangjára, amit a kanász fújt jelzésként.

Hogy kinek? A disznó is felkapta a fejét rá, nem csak a gazda. No nem is 6-8 hónapos disznókat vágtak télen, hanem még az előző évieket. 

Lássuk hát Kiss Mihály gulyás fizetését a szerződött időszakra!

Százötven forint

Hatvan mérő búza

Egy mázsa só

Egy kila kása /így szerepel az iratban/

Egy kila bab /szintén nem én írtam el/

Két pár tsizma

Két szár /nem általam elírt/ kéve nád

 

Elgondolkodtató, vajon miért kellett sóból mindkét pásztornak egy mázsa, holott babból elég volt egy kiló is?

Talán annyit elfogyasztott? Nem!

A legelőn elhullott, illetve gyorsan levágott, megnyúzott állat bőrét be kellett sóznia, hogy elálljon addig, míg tímárhoz nem került.

 

Nyaka János és felesége esküvői képét Nyaka Erika tette közkinccsé.

 

Megosztás a facebookon

Erdei István csodaszép képén falunk legrégebben lakott részét láthatjuk madártávlatból.

 

Az előzőekben a régi falusi önkormányzatok vezetőiről ejtettem szót.

Az ő feladatuk volt a pásztorfogadás.

Ebbe a gulyások, csikósok, csordások, csürhések tartoztak. /A juhászokat nem az  önkormányzatok fogadták fel./

A pásztorfogadási egyezségekben általában  kikötötték, hogy az állat eltűnésével keletkezett kárt a pásztor köteles megtéríteni.

Ennek okai abban keresendők, hogy gyakran felmerült az állatok eltűnése kapcsán a gyanú, hogy a pásztor keze is benne lehetett a dologban. Ezért igyekeztek olyan pásztorokat választani, akinek volt erre az esetre vagyonkája.

Volt rá példa, hogy "kótyavetye által" eladták a pásztor házát, máskor a kertjét, hogy a kár megtérüljön.

A régebbi időkben a pásztorfogadás Szent György napja előtt történt, s Szent Mihály napig tartott az egyezség. Praktikussági okokból később az év első napjaitól Ádám, Éva napjáig kötötték meg a szerződéseket.

A pásztor mindig a számadóval, az pedig a falu vezető testületével állt kapcsolatban.

1805-ből fennmaradt az uszódi faluközösség által megfogadott csikós és számadó gulyás járandóságainak jegyzéke.

A kialkudott bért Uszód község fizette a pásztoroknak úgy, hogy időszakonként a lakosságtól beszedte a terményeket és a pénzt.

 

Íme a csikós járandóságának listája!

"Tar Ferencz Csikós Conventioja következendő módon következik:

Kész pénz 150 rénes forint

Ötven öt Pesti mérő búza

Egy suba

Három pár tsizma

Egy mázsa szalonna

Egy mázsa só

Egy mérő kása

Egy mérő bab

Száz kéve nád

Rőzse hetven kéve

Befejezésül álljon itt egy kép falunkról és határáról Erdei István légi felvételei közül. 

 

 

Megosztás a facebookon

Krekó Lászlótól kapott képeslapon az 1900-as évek elején  láthatjuk a mostani Hősök terét.

 

 

Már az 1900-ban épült templom díszlik, de még nem áll az első világháborúban elesettek emlékműve, ami után a tér nevét is megváltoztatták. Szemben a gyógyszertár épülete látható.

 

Itt Dr. Vincze orvost, valamint a falu polgári családjait fényképezte le a fotós. Ennek kinagyított változata ma az orvosi rendelőben található.

 

 

A jegyzők eredetileg a király szolgálatában álló írnokok, íródeákok voltak. Oklevelek kiállításával foglalkoztak, illetve különféle ügyintézési feladatokat láttak el a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Ahogy egyre nagyobb szerep jutott az írásbeliségnek, a városokban, majd a falvakban is szükség volt a munkájukra, tudásukra. Ők a választott vezető testülettől képzettebb emberek voltak, akiket munkájukért a falu megfizetett.

A jegyzők, korabeli nevén: nótáriusok az 1700-as évektől kezdve fontos szerepet kaptak: ők feleltek az elöljáróságon az ügyvitelért, iratokat állítottak ki, jegyzőkönyvet vezettek, leveleket írtak, intézték a közösség ügyes-bajos dolgait.

 

"1784-ből ismerjük az uszódi jegyző járandóságát.

 

Így szól szó szerint:

 

"Mi alább írottak, Posztohay István Nótáriusunkkal újonnan 1784-dik esztendő Februarius honapnak 13-dik napján meg egyezvén alább specifikált Deputatumot ígérünk esztendőnként:

 

1. Kész pénz 25 forint

2. Szalonnára 6 forint

3. Sot adunk 75, hetvenöt font

4. Faggyú húsz font

5. Két pár csizma, mind a kettő új

6. Két itze vaj, egy itze méz

7. Tizennyolc Pesti mérő búza

8. Tíz Pesti mérő árpa

9. Az előtt való földnek szántása és a termésnek feltakarítása

10. Négy boglya széna

11. Négy akó bor haszna

12. Kukoricza, kender és veteményes kertek

13. Négyszáz kéve nád

14. Hat öl tüzifa

15. Két boglyára való kaszáló rét 

 

Öreg Bíró: Balás István

Esküdtek: Lovas István

                                                                                  Takács Mihály

                                                                                  Tóth József és

                                                                                  Úri János

Közrendű Öreg Borsi János és mások jelenlétében." "

 

 

/Bárth János nyomán/

Megosztás a facebookon

Benedek Péter 1932-ben festett képén Símó Lajost festette meg

 

Uszódot, mint sok ezer községet az országban, hajdanán a választott bíró vezette. 1848 előtt valószínűleg évente választott a nép bírót az év első napjaiban.

A megtiszteltetésnek számító nehéz tisztséget értelmes, meglett korban lévő, módos parasztemberek viselték.

Uszódon öregbírónak titulálták. A módosság egyik külső jele a hosszú szárú pipa használata volt.

Az öregbíró nemcsak közigazgatási, hanem helyi igazságszolgáltatási feladatokat is ellátott. A lakosok hozzá fordultak egymás közötti vitáikkal, perpatvaraikkal.

Ha ítéletébe nem nyugodtak bele, tovább vitték ügyüket az érseki úriszék elé.

A bíró nem egyedül ítélkezett és a falu dolgaiban sem egyedül döntött, hanem esküdttársaival közösen hozta meg határozatait.

Az esküdtek testületét Tanácsnak emlegették. A határozatok végén legtöbbször feljegyezték a döntéshozatalban részt vett tanácsbeli esküdtek nevét, vagy röviden megjegyezték a bíró neve után "és a Tanács".

A fölöttébb nagy horderejűnek tartott ügyekben a bíró és a tanács sem érezte magát feljogosítottnak. Ilyenkor a "közlakosokat" is bevonták a határozathozatalba.

Ez vagy népgyűlés szerűen történt a teljes gazdatársadalom bevonásával, vagy a "közlakosok" közül meghívtak néhányat a tanácsbeliek ülésére.

Talán az utóbbi változat lehetett a gyakoribb.

 

 A képen Nyaka Jani bácsi látható, Nyaka Erika, Nyaka Attila, Nyaka Jani nagyapja

 

Közlakosok jelenlétére is szükség volt pl.  -a pásztorfogadáshoz,

                                                             -a földesúrral kötött egyezségek megmagyarázásához,

                                                               -értelmezéséhez,

                                                               -életbe léptetéséhez. 

 

                                                                                                                            /Bárth János nyomán/

Megosztás a facebookon

Máté Jánosné nagymamája, Nagy Julianna

 

Előző bejegyzésemben a Szentbenedeknél működő révről szóltam. Említettem, hogy viharos, jégzajlásos időben magasabb tarifát fizettethetett a révész.

 

Télen szinte mindig "beállt" /befagyott/ a Duna. Ilyenkor a révész "hízlalhatta" a jeget, hogy biztonságos átkelőt nyújtson a túlpartra gyalogosan, de akár kocsival is, igyekvőknek.

Tette ezt úgy, hogy szalmát szórt, majd a járat mellett tisztes távolban vágott lékből hordott vízzel locsolgatta.

Ilyenkor is szedhetett vámot.

 

Álljon itt az 1862. évi haszonbéri szerződés néhány, ma érdekességnek tűnő részlete:

 

- Kötelezettnek haszonbérlők arra, hogy a vendégeket és utasokat illendően fogadják, azokat jó ízű és egészséges ételek és italokkal mérsékelt árért ellássák.....

- Évenkint legalább egyszer az épületet kimeszeltetni tartoznak... a tisztasághoz tartozni fog, hogy az udvart csinosan tartsák, a trágyát sem az istálló és épület falainál ne szaporíttsák...

- A haszonbérlők tartoznak még... a Szbenedeki Rom. Kat. templom pénztárába 63 forintot évenként befizetni.

 

 

 

 

Ám hamarosan Zádornál is működtetni kezdték az átkelőt.

 

Ez a perek sorát indította el, hiszen ezzel csökkent a Biskói rév forgalma.  

 

Bárt János a periratok között talált olyat is, ahol 1793-ban egy 46 éves uszódi lakos vallott tanúként. Sajnos a nevét nem jegyezték fel.

 

Idézet a tanúvallomásból:

Az uszódi lakosoknak ... gyalog alkalmatosabb a Zádori Réven általmenni Paksra, leginkább a szőlősgazdáknak..., mert szekéren egészen a révig viszen magával eleséget, bagázsiát, ...szekerét pedig hazaküldi. De a Biskói Réven megyen kotsival, a kotsit is által kell vinnie, s a réven kénteleittetik kotsitul, marhátul is vámot fizetni.

 

Tudjuk, hogy lassan át is vette a zádori rév az uralmat.

 

 

Az 1950-es évek után megszűnt Dunaszentbenedeknél az átkelés.

Megosztás a facebookon

Tamás Bálintné Bazsó Mária nagylánykorában

 

 

Bárth János Kétvízközi népismeret című munkájából származtak azok az ismeretek, amelyeket eddig blogomban megosztottam. Mindig meg is jelöltem a forrást. 

Ám ebből a régmúlt időből vannak olyan gyűjtései, amelyeket eddig nem tudtam hova beilleszteni. Most ezekből szemezgetve, néhány érdekes információt osztok meg, hogy az 1700-1800-as években itt élt őseink mindennapjait jobban el tudjuk képzelni.

Dunai átkelés

A Duna két partja egy tájegységhez tartozik. A régi uszódi emberek is ezt mindennapi munkájukban, szokásaikban, ismerkedésükben természetesnek vették. Ladikokkal, dereglyékkel átjártak a túlpartra szőlőt művelni, piacra, vásárokra, de még rokonokhoz is.

Előbb, utóbb szükség lett egy biztosan üzemelő dunai átkelőre, révre. 

Ez Szentbenedeknél volt a legkézenfekvőbb, elhelyezkedése miatt. Már 1725-ben szerepel az érseki összeírásban.

1777-ben az országos összeírásnál is feljegyzik.

 Használják a Biskó és a Zbiskó nevet is. A név eredete nem ismert, ám tudjuk, hogy királyi privilégiummal ellátott révként működött.

1785-ben uszódi lakosok levelet írtak az érseknek, melyben a révész viselkedésére panaszkodnak. Ebből következik, hogy abban az időben is üzemelt.

Mi volt a problémájuk? Az, hogy a meghatározott tarifát, /tehát már volt olyan/ a révész önkényesen megemelte. 

1785.április 13-án kelt levélben a következők állnak:

A legutóbbi szekszárdi vásár alkalmával  "az átkelőket kettős fizetésre kényszerítette, ámbár magok evedzették által a kompot, a Dunában pedig sem jég, sem más akadály... nem volt.

Ebből azt a következtetést mindenképp leszűrhetjük, ha volt jégzajlás, nagy szél, vagy egyéb akadály, a révész megemelhette a tarifát.

Tóth Baranyi Béláné Tóth Margit és Tóth Eszter édesanyja, Kis-Tóth Eszti néni.

 

Az 1700-as évektől az 1800-as évek közepéig a túlparton állt egy harang, aminek megkongatásával jeleztek az átkelni szándékozók a révésznek.

A révész akkor, s annyiszor kelt át, amikor és ahányszor erre szükség volt. Akár éjszaka is, pl. vásárok alkalmával. Az éjszakai átkelést csak a rendszeres hajózás beindulása után tiltották meg.

 

De hogyan történt az átkelés?

A révbérlő tulajdonában volt ló.

A Duna-parton 8 méter széles sávot állandóan takarítania kellett, hogy a ló ezen haladva feltudja húzni kb. 1 km hosszan a kompot. Ott a lovat beugratták a kompra.

Ettől kezdve a révész szolgálatában álló kormányos irányításával elindultak sodrásirányban lefelé, illetve a túlpart felé. Az átkelést az utasok közül kikerülő evezősök esetenként segítették.

Ott először a lovat ugratták ki, majd az utasok szálltak ki.

Visszainduláskor a túlparton megismétlődött a felvontatás.

Későbbi időben volt, hogy férfiak húzták fel a kompot, lóhiány miatt.

 

 

Megosztás a facebookon