Bedi Gyula fotója

 

A régi időkben a kizöldült nyárfa a természet megújulását hirdette. A legények által lányos házhoz szállítása a komoly udvarlási szándék jele volt, illetve szerelmi ajándék.

Április 30-án estétől éjszakáig fejszecsattogás zaja verte fel az ártéri erdőt. Legények csapatokba szerveződve vágták ki, majd vállukon vitték a fákat a lányos házakhoz. Legtöbbször lopták,  ám akadt gazda, akivel előre megegyeztek. Előfordult, hogy büntetést is fizettek érte.

Régen csak nagy lányokhoz kerültek a díszítetlen fák, ahol a lány apja, anyja és a lány is várták a legényeket. 

A lány előre feldarabolta a színes krepp papírt, kis üvegbe bort töltött, hímzett kendőt készített.

Az anya pogácsát sütött, poharakat, bort készített egy asztalra.

Az apa ásót, kötelet tett a keze ügyébe, amivel majd a megfelelő helyre rögzítik a fát.

Tehát mindenki készült, várakozott.

Végre megjöttek a legények! Minél nagyobb fát hoztak, annál többen voltak.

Először ettek, ittak a fáradságra, majd a földön fekvő fára felkötözték a lánnyal együtt a szalagokat, a hegyébe a borosüveget meg a kendőt. Ekkor a kerítés mellé az apa útmutatásai alapján kisebb gödröt ástak. Kötelek segítségével ebbe beleállították, majd kötelekkel a kerítés vagy a kapu oszlopához erősítették.

A lány még egyszer végig kínálta őket pogácsával, borral, a szerelmesek között csók is csattant. De nem maradhattak tovább a legények, hisz várta őket a következő szerelmes leány is!

Május elsején reggel a friss májusi szél minden lányos háznál lengette a fákon a szalagot. Ahol több lány volt egy háznál, ott több fa is állt!

A fák nagysága azt is mutatta, milyen komoly az udvarlás, milyen erős, bátor, közkedvelt a legény aki vitte, hiszen erő, merészség és barátok kellettek a tett végrehajtásához. 

Ha a lánynak nem tetsző fiú vitte a fát, akkor ő nem ment ki feldíszíteni. De ez csak igen makrancos fehérnép esetében történt. Az apa, anya ekkor is helyt állt. Nem akarták, hogy másnap reggel ne legyen a kerítésüknél  májusfa. Szóbeszéd lett volna belőle!

Annak a lánynak, kinek udvarlója, kérője nem volt, májusfája sem lett.

Asszonyoknak, kis lányoknak ez nem járt.

Májusban mivel gyakran esik az eső, a színes szalagok gyorsan kifakultak. De lebontani mégis csak május 31-én lehetett. Ebben az udvarló is segített az apának ebben.

Ezen a napon este nagy bál volt. Bár nem hívták ezt a "májusfa kitáncolásának", de csak a lebontás után mentek a fiatalok a bálba.

Az idők folyamán hol elmúlt, hol fellángolt a májusfaállítás divatja. Át is alakult. Ma már nem az eredeti szimbólumot jelenti, hisz állítanak férjek feleségüknek, apák lányaiknak is. 

Az erdők védelme miatt gyakran élő fát díszítünk fel, esetleg egy kis ágacskát.

Így gyökerezik a jelen a múltban, így ível át egy régi szokás több évszázadot.

Megosztás a facebookon

Kéri Benedek Atanáz atya munkájának felhasználásával

Már szó volt korábbi bejegyzéseimben a katolikus közösség fejlődéséről, majd egyházzá alakulássáról. Arról is írtam, hogy a templomot elég későn, csak 1871-ben kezdték építeni, s a felszentelése 1872-ben történt.

Az első búcsút 1871. június 16-án tartották. Az ünnepi istentiszteletet sátor alatt elköltött ebéd követte. A mézeskalácsosok sem maradtak el, akiknek az iskola előtti tér lett kijelölve. Az uszódi búcsú a kedvező dátum miatt a környék leglátogatottabb búcsúja lett. A feljegyzések azt is megemlítik, hogy a következő évben a pataji vásár miatt sajnos kevesebben voltak.

 Az első plébános,Horváth Imre feljegyzéseiből:

Az árvíz gyakori támadása miatt 1875-ben a minisztériumhoz folyamodtunk segélyért partunk megerősítése végett. Meg is kaptuk a várva várt segélyt, s megkezdődhetett a kőgát építése 200 ölnyi partszakaszon. Június 29-én fogadtuk a vezető emberek látogatását, és 200 terítékes lakoma rendeztetett számukra a Duna-parton.

Ez az év szerencsétlenséget is hozott. Július 9-én borzasztó szélvész tombolt, mely darabokra zúzta a templom előtti kőkeresztet, határunk nagy részét pedig elverte a jég.

1876 számos  ismét sok szerencsétlenséget hozott.

A Duna Hartánál törte át a gátat, így házainkban és jószágainkban nem tett kárt, de határunk nagy részében minden őszi vetést megsemmisített.

A májusi fagy pedig szőlőinket és veteményeinket teljesen tönkretette.

A legsúlyosabb csapás azonban a többszöri villámsújtás volt. Június 9-én a harangozó háza égett hamuvá, június 27-én reggel fél 4-kor pedig a templomba sújtott. A torony falán keresztül törve utat magának tetemesen megrongálta gyönyörű oltárunkat.

Határunkban búzakeresztek kaptak lángra a villámtól. A templom és plébánia körüli fákat a szélvész fosztotta meg koronáiktól. 

Május elsejétől augusztus 10-ig egyetlen felhőtlen napunk sem volt. A főkáptalan ígéretet tett, hogy a következő évben villámhárítókat rendel templomunk biztosítására.

1878. szeptember 25-én volt az első püspöki látogatás és bérmálás községünkben.

1881-ben községünk vásár- és piactartási jogot nyert a minisztériumtól, a községi képviselő-testület pedig az ebből befolyó jövedelmet örök időkre a két egyháznak adományozta vallási és oktatási célra.

1882-ben községünk református szülöttétől, Erdős János honvéd hadnagytól három díszes képet kapott ajándékba templomunk.

Az iskola tornyában lévő kis harangot lélekharang gyanánt, Szent Mihály arkangyal tiszteletére felszentelve a templom tornyába helyezték.

Regisi Szent Ferenc tiszteletére felszentelt templomunk

Megosztás a facebookon

Filus Angelika munkájának felhasználásával

Erdei István fotóján az olvadó jégcsapot sikerült megörökítenie.

A falusi emberek élete a természethez igazodott. A tél visszahúzódásával a természet lassan felébredt, újjászületett. Véget ért a farsangi időszak.

A farsang farkán még megrendezték a hagyományos cigány bált. Érdekessége volt, hogy a paraszt fiatalok közül csak az mehetett ide, akit az itt élő cigányok meghívtak. Nagy megtiszteltetésnek számított a meghívás. Tudták, ez az utolsó vidám alkalom Húsvétig, hát mindig nagyon jó hangulat, nagy mulatság volt ez.

Hamvazó szerdától Húsvét első napjáig tart a nagyböjt. Ez az időszak a testi, lelki megtisztulást, az ünnepre való felkészülést szolgálja.

Ebben az időszakban nem volt szokás lakodalmakat tartani, nem volt bál, hangos mulatozás.

Feketevasárnap Húsvét előtt két héttel van, ami már Jézus Krisztus szenvedésére utal. Ezen a vasárnapon a református emberek, asszonyok az elnevezéshez illően öltöztek, feketében mentek az istentiszteletre, mint gyász esetén.

A következő ünnep a Húsvét előtti vasárnap, azaz virágvasárnap. 

A katolikus hívők ekkor barkaszentelésre vittek ágakat a misére, majd onnét haza. A reformátusok az örömünnepet öltözékükkel fejezték ki. A templomba az időjárásnak megfelelő színes ruhákba öltözve mentek. Ha korán volt a Húsvét, még szükség volt a fekete kabátkákra, ám a szoknyák, kendők már világos színűek voltak.

Jobb idő esetén igazi díszbe öltözhettek a lányok, asszonyok. Színes fejrevaló kendő, fehér rékli, színes szoknyák.

A református gyülekezet Nagypénteket tartotta a böjt napjának.

Ekkor nem ettek húst, zsírt sem használtak a főzéshez. Sóba-vízbe főtt bablevest készítettek tarka vagy fehér babból. Csak egy kis tejfölös habarást használtak hozzá. Utána valamilyen főtt tésztát készítettek. Ez lehetett barátfüle/dödölle/ diósan, mákosan, vagy ilyen ízesítésű tészta.

Nagyszombaton a katolikusok tartották a böjtöt, a reformátusok már engedményeket tettek, igaz, még mindig hiányzott a hús az asztalról, ám már ehettek zsírral készült levest, tojást kóficban, krumplis tésztát. Ekkor főzték meg a sonkát, ami estére már ki is hűlt, így az "atyafiak" elvitték megszenteltetni, a "kálomisták" megvárták, míg feljött az esthajnal csillag, s nekiülhettek vacsorázni. No nem a sonkából!

Azt csak Húsvét reggelén szelték fel, s fogyasztották friss kenyérrel, keményre főtt tojással. Régen Uszódon nem ették kaláccsal, mint most esszük többen is. Az ebéd rendes vasárnapi ebéd volt, két fogás és a kelt sült tészta.

Az istentisztelet után illett elmenni köszönteni a szülőkhöz, nagynénikhez,sógorokhoz. Jó idő esetén délután a lányok karonfogva sétáltak a Dunára, s persze a legények is ott bandáztak körülöttük.

A nagyhét vége felé a lányok keményre főtt tojásokat festettek pirosra vöröshagyma, cékla levével, amit majd a locsolóknak adnak. 

Elterjedt a kalocsai mintás tojás festése is, amikor Boldizsár Gáborné Julis néni, valamint testvére, Szabó Mátyásné Maris néni elkezdtek ezzel foglalkozni.

Ám igazi különlegességé az általuk kikísérletezett karcolt tojás vált. Ma mi ezt tartjuk igazi uszódi húsvéti tojásnak!

Elérkezett Húsvét hétfője, a locsolkodás ideje. Mint az országban máshol is, a legények itt is csapatostul jártak a lányos házakhoz. Kivitték a leányt a kút közelébe, s frissen húzott vízzel jól meglocsolták. Bizony többször is át kellett a kapós lányoknak öltözniük!

Abban az időben kicsi lányokat még nem locsoltak, csak ha ott bámészkodott, hát rá is freccsentettek egy kis vizet. A fiúk a locsolásért hímes tojást, a legények egy pohár bort is kaptak.

Az istentiszteletre, misére természetesen oda kellett ekkor is érni. 

Feltámadt a Megváltó és győzedelmeskedett a tavasz. 

Megosztás a facebookon

A csíkok és monogramok

Idősek a református templom előtt. Bedi Gyula képe

A felgombolyított szálakat a takácshoz vitték. Ezt a foglalkozást senki sem űzte falunkban, ezért a szomszédos Foktőre kellett menni.

A takácsnál a kenderszálakhoz pamutot vettek. Attól függően keverte a kétféle szálat, hogy minek készült a vászon. Az alsó ruházathoz többet, a többihez kevesebbet. Természetesen a gazda anyagi helyzete is meghatározta a belekevert pamut mennyiségét.

A pamut a gyapot növény magszálaiból készült fonal.

 

A takácsnál a vászon kelmékbe piros fonallal készült mintát, "veretöt" lehetett rendelni. 

Voltak sima csíkok.

Volt, hogy a csík mintás lett.

Voltak gazdag csíkozások.

Az ünnepi asztalra "dufla veretös" csíkkal díszített terítő került.

Törölközőkbe madaras, virágos mintákat is szőttek.

A minden nap használatos törölközőknél, konyha ruháknál használhattak kék fonalat is, ám a piros volt az elterjedtebb.

Amikor a gazda kocsival meghozta a vásznat Foktőről, nagy tekercsekben voltak.

Az asszonyok, lányok elszabták, beszegték, csipkét varrtak a szélére, vagy kirojtozták, majd monogramot hímeztek bele. Egy asszony, lány keze soha nem állhatott meg! 

A következő képeket is saját szekrényemben rejlő kincsekről készítettem, csak úgy, mint az előzőeket. Van olyan terítőm, ami ükanyám kezét dicséri, de dédanyám és annak testvérétől is maradtak rám gyönyörűségek. Ünnepekkor egy-egy felkerül az asztalokra is. Természetesen nem terítek mindegyikre. Bizony a rendbetételük nem egyszerű! Nyaranta azért mindet átmosom, vasalom, napoztatom. Gyönyörködök bennük.

No, lássunk csipkés szélű törölközőt, rojtos végű abroszt!

És jöjjenek a monogramok, rég halott őseim keze munkái!

És egy nagyon régi gépi hímzéssel való próbálkozás.

Fontos volt, az eladó sorba kerülő leány ügyességét, türelmét lehetett lemérni az ilyen munkákon is.

Megosztás a facebookon

Régi idősek Napja - Bedi Gyula fotója

Amikor másodszor rángatták át a kócot, akkor kapták a szöszt. Ezt hívták  "kettesnek". Ez is kevés volt. Ebből szövették a hamvasokat, élesztős zacskókat, aszalt gyümölcs tárolására szolgáló ritka szövésű anyagokat.

Harmadik fésülésnél már szálakat kaptak. A szálakat mosták, fehérítették, szárították. Ebből már a fonás után a ruházatnak való vásznat szövették. Ebből készültek a bő gatyák, pendelyek, ingek, lepedők, terítők, törölközők, konyharuhák.

A kócot, szöszt, szálakat fonallá sodorták a lányok, asszonyok rokkák, guzsalyok segítségével. A mai idősek már nem emlékeznek, volt-e régen Uszódon Fonó, de bizonyára, mint más vidékeken, itt is lehetett hozzá hasonló. Otthon, vagy a szomszédokkal, rokonokkal összeülve végezték ezt a munkát nagy beszélgetések, mesélések, halk éneklések közepette.

Téli időszakban a reggeli teendők elvégzése után ültek be a szobába, s addig maradtak, míg az estebédet nem kellett feltenni főni, illetve fejéshez nem kellett készülődni. Ezek az összeülések szolgálták a kikapcsolódást. Na de milyen lány, asszony az, akinek csak úgy "nem csinál semmit a keze?" A vendéglátó gazdasszony ebédre tojást sütött szalonnával, kenyérrel, savanyú uborkával kínálta. Másnap másik házhoz mentek. A tél folyamán körbeértek a szomszédok, komaasszonyok, közelben lakó rokonok között.

A fiatalabb lánykáknak a kócon kellett megtanulni a fonást, hisz ott nem volt baj, ha nem lett a fonal egyenletes. Zsáknak úgy is jó volt! Ha ezt már begyakorolták, fonhatták a szöszt, majd a szálakat. Az édesanya mindig ellenőrizte a minőségi és mennyiségi munkát is. A tanulás nem egy télen ment végbe, akkor is voltak ügyesebb és nehezebb kezűek is.

Tóth Károly bácsi és Tóth Maris néni a rokkával

 

Boltban kapható kenderfonal

Bezzeg igyekezniük kellett a lányoknak a fonással, hogy sokat és szép egyenletes szálakat fonjanak, nehogy megszólják a többiek az anyjukat.

A több évi kendertermésből szövették meg a lányok kelengyéjét.

Ezt az édesanya jó pár évvel azelőtt elkezdte gyűjteni, mielőtt eladósorba került volna a lánya.

 

Megosztás a facebookon

Régi Idősek Napján készítette a képet Bedi Gyula

 

A régi időkben egy-egy családnak kevés földje volt. Nagyon be kellett osztani a vetést, hogy ember, állat ne éhezzen, de még a ruhának való is megteremjen. A távolabbi földeken gabonát, kukoricát termeltek, a faluhoz közeli kertekben zöldségféléket, amivel a környékbeli, de akár fővárosi piacokra is eljártak, mivel a Duna volt a fő közlekedési útvonal. Ebből kerestek egy kis pénzt.

Ám kellett kendert is vetni, hiszen abból készült a parasztemberek ruházatának nagy része, az ágyneműhöz való lepedő, a törölközők, konyharuhák, abroszok, de még a gabonás zsákok is!

Uszódon kétféle módon vetették a kendert. A magnak valót fészekre. Ebből lett a következő év vetőmagja. Ennek a szárát nem dolgozták fel, mert annak rostjai túl durvák voltak, hanem a mag kinyerése után a kemencében fűtöttek vele. A ruhának valót sorra vetették.

Amikor a szálas kender két méteresre nőtt, gyökerestől felnyűtték. Gyökérzetéről a földet gondosan lerázták. Kévéket raktak maguk után a földön, vigyázva, hogy minden gyökér egy helyen legyen. A kévéket a már üres területen kúpokba állítgatták, hogy száradjon a növény.

Száradás után a kévéket kocsira tették, majd lehordták a Kobolyára. Ez a Duna árterében lévő állandó gödör volt, amiben mindig volt víz. Itt minden család cölöpökből, ágakból lekerített magának egy rész vizet, amibe belefektették a száraz növényt, a tetejére sarat hordtak, hogy a víz ne tudja felemelni. A kenderszárak itt áztak 2-3 hétig. Eddigre felpuhult, elrothadt a külső zöld kéreg.

Ekkor leszedték a sarat a tetejéről. Miközben bontották a kötegeket, a vízben mosták, rázták, míg csak a kéreg nélküli fehér szárak maradtak. Ezt még meleg időben kellett végezni, hiszen vízben állva kellett dolgozni. 

A Kobolya közepe mély volt, s bizony előfordult, hogy itt tanították úszni a legények a lányokat pihenés képpen. Arról is hallottam, hogy majdnem belefulladt a leány! Az utolsó pillanatban húzta ki az apja.

A kimosott kenderszárakat ismét kocsira tették, s otthon az udvaron szellős kúpokba állítgatták, hogy száradjon. Eddig részt vettek a munkában a férfiak is. A további munkák már az asszonyok, lányaik dolga volt.

Amikor a gazdasszony elég száraznak ítélte, kezdődött a töretés. Előbb durvább eszközzel a megmaradt kéreg nagyját, majd finomabbal az apraját is megtörték, kirázták.

A megmaradt rostokat ekkor a gerebenen, kenderfésűn kellett áthúzgálni, megfésülni. Az eszközt a földön a lábukkal rögzítették, a rostokat meglendítve csapták rá, húzták végig rajta. Elég fárasztó munka volt egy nőnek. Volt is izomláz esténként!

Az első fésülésnél a gerebenben maradt kócból készültek a durvább anyagok, mint pl. a zsákok. "Egyesnek" hívták. Ebből nem sok lett egy-egy évben.

Megosztás a facebookon