Búcsú, Tanévzáró, 50 év, Emlékek a Tanítóról

Az idén 50 éve, hogy elbúcsúztunk az uszódi iskolától, mint nyolcadikos diákok. Ahogy már évtizedek óta szokás volt, a tanévzáró ünnepség és a ballagás uszódi búcsúkor vasárnap délután volt az iskola udvarán. Búcsúkor, mert az mindig közel esett a tanév befejezéséhez, a búcsúra pedig más faluból való vendégek is érkeztek, így még nagyobb lehetett a nyolcadikosok ünnepi alkalma, hiszen tolongtak a népek az iskola udvarán.

Este tartották a ballagó bált. A miénket szintén az udvaron.

Első simulós táncok, első szerelmek szövődése!!

A régebbi tablókon nem szerepeltek a tanítók, csak a tanárok.

Pedig a jó tanító adta a gyermek kezébe a lehetőséget a tudás megszerzésére!

Ő tanította meg írni, olvasni, számolni. A szülők mellett ő mutatott példát szorgalomból, kitartásból, becsületből, emberségből.

Nekünk, az 1970-ben végzetteknek 4 évig Raffai Sarolta volt a Tanító!

Mindannyiunknak van emléke róla. Hogyan ásított, milyen sikkesen tette szája elé közben a kezét, hogyan viselte a haját, hányszor olvastatta el a hibás mondatot, hogyan magyarázta a el a mondatfajtákat, stb. Ki mehetett el az ebédjükért, ki vihette el a postára a leveleiket... mind, mind megannyi kedves emlék.

Akkor még csak annyit tudtunk, hogy verseket is ír, regénye jelent meg. Nem gyerekeknek szólt, így én csak középiskolás koromban kezdtem megismerni költői, írói munkásságát. 

 

 

 

53 év távlatából ezzel a cikkel adózom kedves Tanító Nénink emlékének.

 

1966-ban jelent meg Részeg virágzás címmel a verseskötete. 

A vers címe amiről a cikkben szó esik : A megszolgált magányig.

Az első regénye amiről szintén beszél az újság: Egy szál magam

Megosztás a facebookon

 

Áldozócsütörtök

 

A keresztyén egyház legősibb ünnepei között tartjuk számon a mennybemenetel napját, habár a kezdeti századokban különböző napokon emlékeztek meg a a feltámadott Krisztus mennybemeneteléről a húsvét és pünkösd közötti időben. Ez Húsvét utáni 40. napon, csütörtökön van. Az áldozócsütörtök elnevezés magyar szóalkotás, amit mi, protestánsok, továbbra is használunk.

Uszódon a lányok ezen a napon fehér réklit, fehér selyem felső szoknyát, fehér fehér kötényt viselte templomba menetelkor. Hűvösebb időben fehér kötött, horgolt pruszlikot is magukra vettek. Lábukra fehér harisnya, szandál került.

A kép 1953 körül készült

 

A lányok kezében ott az énekeskönyv és az elmaradhatatlan zsebkendő, valamint a virág.

Konfirmáció

A szó jelentése megerősítés. Az első úrvacsorát megelőző felkészítő tanítás, melynek célja a hitbeli megerősítés. Ez mindig a 14 évet betöltőket érintette. Ők az áldozócsütörtököt megelőző hónapokban a hittanoktatás mellett un. KÁTÉ-ra is jártak, ahol a majdani vizsga kérdéseire adott válaszokat tanulták meg, értelmezték. 

A 19. század(1800-s évek) második felétől a korábbi nagypéntek vagy húsvét helyett vált szokássá a vizsgát áldozócsütörtökön tartani.

A vizsga fontosságát, ünnepélyességét jelezte, hogy a presbitérium és a gyülekezet előtt zajlott. Kezdetben a délelőtti istentisztelet keretében, majd az idő előrehaladtával délutánra tolódott ez az alkalom.

Nem csak a gyülekezet, de a család életében is nagy napnak számított, utána általában otthon vendégséget ültek, ahová a már az egyház teljes jogú fiatal tagjának keresztszüleit is meghívták. 

Ezt bizonyítja az is, hogy már régen is igyekeztek megörökíteni fényképeken a vizsgán átesettek csoportjait. Az Uszód könyvben ezért lehet olyan sok kép erről az alkalomról. 

 

Ez a konfirmálókról hozzám eljuttatott kép 1934-s születésűekről készült. 

A pünkösd a húsvét utáni 7. vasárnapon és hétfőn tartott egyházi ünnep, amelyen a Szentlélek kiáradását ünnepeljük.

"Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte a házat, ahol ültek.

Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.

Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogyan a lélek adta nekik, hogy szóljanak."

Nálunk ezen az ünnepen az asszonyok, lányok nagyon megadták a módját a viseletnek. Ilyenkor már legtöbbször jó idő volt, lehetett lengébben öltözni. A fehér selyem réklihez színes selyem szoknyát, fekete kötényt vettek magukra. A fejüket világos selyem, bársony, szövet kendővel kötötték be.

Régen elképzelhetetlen volt, hogy fejkendő nélkül üljenek be az asszonyok a templomba, ez csak a lányoknak volt lehetséges.

Persze, mint minden, ez is változott az idők folyamán. 

A képet Bedi Gyula készítette.

Az istentisztelet végeztével úrvacsora osztásra került sor.

Először a presbiterek járultak körben az úrasztalához kenyérért, majd a következő körnél a kehelyből egy kort bort ittak. (Régen csak férfi lehetett presbiter)

Ezután a frissen konfirmáltak következtek, akik most vehettek magukhoz először úrvacsorát. Természetesen elöl a fiúk, majd a lányok.

Végül az asszonyok vonultak ki.

Nálunk egyedi szép szokás, hogy az éppen úrvacsorázónak hozzátartozói a padokban felállva mutatják összetartozásukat vele.

 

 

Asszonyok ünneplőben - Bedi Gyula fotója

Pünkösdöt köszönteni délután elmentek egymáshoz az emberek. Gyermekek szüleikhez, unokák nagyszüleikhez, közeli rokonokhoz.

Pünkösd másnapja hasonlóan zajlott, de már mindenki abban a szoknyában, rékliben ment a templomba, amiben kedve tartotta, ám még mindig nagyon ünnepi öltözetben. 

Samu Ernától származik ez a fotó.

Amikor a viseletünkről írok, mindig hiány marad bennem, hiszen a férfiak, legények öltözetéről nem esik szó. Az ő öltözködésüket leginkább csak az évszak határozta meg. A "melegüngök" színét változtathatták, vagy hidegben kabátot is viseltek. Most mégis álljon itt két régi fénykép róluk is szintén Samu Ernától.

 

Megosztás a facebookon

1964. áprilisában az uszódi Egyetértés Tsz-ben kétfejű bárányt ellett az egyik anyajuh. A "V" alakban szétvált nyakon a bárány mindkét feje tökéletesen kifejlődött. Az ikerfejű bárány ellés közben elpusztult.

A Duna árvizeitől falunk régóta védekezett valamilyen formában. Ám a gátak rendben tartására gyakran nem jutott pénz, figyelem. Csak a Kiegyezés után (1862) lett mód és lehetőség, hogy sok ág átvágásával, töltések megerősítésével valamennyire védjék a mi vidékünk földjeit, lakóit is. Ennek ellenére voltak árvizek, amik elöntötték a termőföldeket. Ezért volt nagy szó, amit a következő cikkben olvashatunk:

1964. szeptemberében ezt írta a Petőfi Népe:

"A töltések erősítésének érdekes, korszerű módszerével kísérleteznek most az Országos Vízügyi Főigazgatóság kutatói és folyamszabályozási szakemberei. A Duna déli szakaszán, Uszód közelében két kilométer hosszú gátat szélesítettek ily módon.

A kísérleti szakaszon mintegy öt méter vastag és húsz méter széles homokréteggel támasztották meg a töltés mentett oldalát. A munka érdekessége, hogy a folyam volt a gátépítés legfontosabb eszköze. 

Közvetlenül a Duna medréből emelték ki az építőanyagot, melyet ugyancsak a Duna vize szállított el egy csövön át a munkahelyre.

Az új módszer azért jelentős, mert a hazai folyók gátjai mellett már nem szabad megbolygatni a talajt, a töltések építőanyagát tehát csak távoli bányákból hozathatják.

Az új módszer nemcsak az anyagbeszerzési gondokat enyhítette, hanem megoldotta a gátépítés teljes gépesítését is. Így előreláthatóan a felére csökken a gátak erősítésének építési költsége.

A kísérleteket most még Balatonmárián, a balatoni partfal feltöltésével és a Duna felső szakasza egyik gátjának megerősítésével folytatják, de év végére befejezik az új módszer végleges technológiájának kialakítását."

 

Ez Benedek Péter festményének egy kivágott részlete, nem jó minőségű, de arra megfelel, hogy lássuk rajta, mielőtt a töltést megszélesítették, Bencze Marciék háza után a töltésig volt még egy ház, valamint a töltés tetején, inkább a Duna felé eső oldalon egy feltöltésen szintén volt egy picike lakóépület.

Ezeket ekkor bontották le, valamint ekkor vettek el a töltéskertekből elég sokat lefelé és felfelé egyaránt.

Ezen a régi képeslapon a hajóállomás látható, a feljárattól Dunaszentbenedek felé esett. Ha elég jól figyeljük a töltést ezen a helyen, a feltöltéséből még ma is látszik egy kevés.

Én ekkor még kisgyermek voltam, nem igen emlékszem a munkákra. 

"November 7-én avatták fel az új iskolát. Nagyon nagy szükség volt rá. Addig a falu két iskolájában (katolikus, református) mindössze három tanterem volt, és kettős műszakban tanítottak a pedagógusok." Mi, gyerekek bizony volt, hogy elfelejtettük, délelőtt vagy délután kell mennünk.

"Az új épületben négy tanterem lett, azonkívül építettek pedagóguslakást és gondoltak a politechnikai teremre, nevelői, igazgatói szobára is." - írta októberben az újság. 

Mi, akik alsósok voltunk, irigykedtünk a felsősökre, akik birtokba vehették az új épületet. 

1965. májusában a Petőfi Népe megírta, hogy a NEMZETKÖZI GYERMEKNAPON úttörő- és kisdobosavatást rendeztek az uszódi 861. számú Zrínyi Ilona úttörőcsapatnál. Ez alkalommal már az első osztályos kisdiákokat is felvették a kisdobosok közé.

A következő hónapban, júniusban a Hosszúhegyi Állami Gazdaságban őrsvezető képző tábort szerveztek. Ekkor 7 pajtás vett részt a táborban. Mi még mindig nem mehettünk!

Az 1964-es gáterősítés után 1965-ben ismét nagy víz mosta hosszú ideig a partokat. Uszódon és Ordason utcákat is ki kellett üríteni. Uszódon egy ház összedőlt, kettő pedig erősen megrongálódott. Később Ruman Vince tanácselnök elmondta, hogy az árvíz végül is 12 családot érintett. Három otthon kisebb kárt szenvedett, lakható. Hét hajlék ment teljesen tönkre. Két házat decemberre tető alá hoztak, öt családot pedig ingatlanvásárlás útján szándékoztak otthonokhoz juttatni, ám ez még nem sikerült, mert az OTP adminisztratív kifogásokat emelt, pedig az ideiglenes szerződéseket már szeptember elején megkötötték.

A belvíz sok gazdasági területet elöntött. Szeptemberben kezdtek csak színesedni a paprikacsövek.

Én ekkor kezdtem a 4. osztályt. 

Megosztás a facebookon

A folyók mellé települt emberek mindenütt kihasználták a folyóvíz adta lehetőségeket: állatok, emberek vízszükséglete, élelem, állatok fürdetése, mosás, vízi úton közlekedés, szállítás, nyáron fürdés. Ám Uszódon volt még egy hasznosítási lehetőség: a sóderkitermelés. Voltak családok, ahol a foglalkozás apáról fiúkra öröklődött.

A Dunából a folyami kavicsot, a sódert, régi idők óta kitermelték, eladták. Ez is egy megélhetési forrás volt tavasztól késő őszig. Nehéz kenyérkereset volt, nem is bírta minden férfi. 

Kezdetekben csak alacsony vízálláskor tudták a partok közelében végezni ezt a tevékenységet. A sódert belapátolták a ladikokba, áthozták a túlsó partról, zátonyról, itt deszkapallón tolták ki a kaviccsal megrakott talicskát. Prizmákba helyezték a part mentén.

Azután, hogy a gépesítés elterjedt, úgynevezett" báger " kotorta a folyó fenekéről, csigasor emelte ki, majd dereglyékbe borította. Abból még mindig talicskákkal tolták a partra. Innét adták el s szállították tovább.

Így emlékszik vissza erre az időkre 1964-ben Bognár Gábor:

"Keserves volt régen a magamfajta embernek. Alighogy felcseperedtem, kilátástalanságnak, béklyónak éreztem a nyolcvan filléres, egy pengős napszámot. A sóderezők? Azok igen! Ők a négy pengőt is megkeresték naponta, világot láthattak föl és lefelé a Dunán! Nem sokáig irigykedtem rájuk, hanem közibük álltam. Dereglyére raktuk a sódert. Szállítottuk Szekszárdra, Bajára, ide-oda.

A kép Varga Timitől származik

Lefelé a Dunán könnyedén úszott a bajai partok felé a megpakolt dereglye, s vele együtt a rakodómunkások. Hanem visszafelé, amikor megszabadították terhétől a hajót, s talicskájukat tolva - vonatra nem telt - gyalog tették meg az utat Uszódra! Ötvenkét kilométer. Nyáron sem kis távolság ez, hát még a késő őszi, tél eleji időben!

Akkoriban jó keresetnek számított a napi négy pengő. Ám az érte végzett munka sem volt kevés és könnyű. Nem véletlenül futamodtak meg onnan sokan néhány napi "kóstolgatás" után. Bognár Gábort azonban nem olyan fából faragták.A Duna-parti rakodás és hajózás közben érett, edződött keménykötésű férfivá. S a családalapítás után ilyen terveket kezdett szövögetni: Mi lenne, ha egyszer magamnak dolgozhatnék? Nem sokkal később, 1933-ban a keresztkomájával összefogva - hitelbe - vásároltak egy 95 tonnás dereglyét. S ahogy keresett a hajó, úgy törlesztődött az adósság. Munka jócskán akadt.

- A vármegyének dolgoztunk sokat - sorolja emlékeit Gábor bácsi. - Akkoriban épültek környékünkön: Úszódon, Benedeken, Ordason az utak. Rengeteg követ szállítottunk, raktunk be és ki. Éles, nagy köveket.

Gyakran gondolom azóta is, amikor rajtuk megyek: régi ismerőseim vagytok, ti betyárok! Sok vérem tapad hozzátok! Hej, hányszor koptatták le a bőrt az ujjaink végéről! Mert nem kell ám azt hinni, hogy én olyan "maszek" voltam, aki nem dolgozott. Éppen úgy húztam a kötelet, mint az előtt, mikor a vízfolyással szemben vontattuk a dereglyét.

-Úgy bizony! - szól közbe az ágyon felülve Gábor bácsi szívbeteg élete párja. - Volt, amikor engem állítottak a kormány mellé, hogy a férfierő a vontatáshoz jusson. Mert ők a partról húzták a kötelet.

-Fuvaroztunk mi egészen Rácalmásig, Kulcspusztáig, ami megvan vagy nyolcvan kilométer - folytatja Bognár Gábor.

Aztán 1937-ben befellegzett. Hajónk a fajszi parton bakra állítva várt javításra, amikor a gőzhajózási társaság Uranus nevű gőzöse leverte és elsüllyedt. Odalett a sok éves verejtékem gyümölcse. Három éves perem volt a társasággal. Pedig előre figyelmeztetett a hajózási felügyelő: "Ne tegyen egy tapodtat sem. Kisember úgysem győzhet az ilyen perben." Úgy is lett Nemhogy a káromat nem térítették meg, hanem még 600 pengő perköltséget is bevasaltak rajtam.

S kezdődött újból a sóderolás, az alkalmi munka. Utána évenként behívtak katonának. Utoljára 1944-ben, a hadifogságból csak 1947-ben tértem haza."

A sóderkitermelést az 1960-ban alakult Egyetértés Tsz folytatta. A kotróhajót először bérelték, majd sajátjuk lett. Később uszályaik is kerültek. A kirakodás továbbra is kézi erővel történt.  a parton szépen sorakoztak a prizmák, melyik kié, jegyezve volt.

Kisgyermek koromban nagyapám volt a sóderkiadó. Volt egy összeeszkábált bódé, amibe behúzódhatott, mellette 2-3 nyárfa, ami hűvöst adott. Ő jegyezte egy kockás füzetbe tinta ceruzával, melyik nap ki mennyi kavicsot hordott ki a partra, úgy fizettek nekik. A hajóállomástól a partra vezető utat sorompóval zárták le, mert már szárazföldön történt a legtöbb szállítás.  Az ő dolga volt azt felnyitni reggel, este lezárni.

Anyai nagyapám "Tyata", Kovács János

Ma már szívesen emlékszem rá, de akkor nem igen tartozott kedvelt időtöltésemhez, hogy az ebédet nekem kellett Tyatyának kivinni a partra. De ő olyan ember volt, hogy, bele tudta képzelni magát a másik érzelmeibe, ezért kitalálta, míg ő ebédelt, én fürödhettem a Dunában. No, attól kezdve ott álltam Mama sarkában, siettettem a főzéssel, hogy mielőbb leérhessek a bokáig süppedő poros úton a Duna-partra. Az odavivő úton állítottak egy sorompót, amit Tyatya nyitott ki, amikor szállítás történt. Kezdetben traktorral vitték a sódert a rendelt helyre.

Később ez meghatározó melléküzemággá fejlődött. Kotró, uszályok, szállítószalag segítette a kitermelést. A partra már hatalmas sóderhegyeket tudtak így kirakni Uszódnál, Ordasnál. Akkor nyaranta 1-2 napot az iskolásokat szórakozás céljából is össze kellett gyűjteni. Jó móka volt megmászni a meleg "hegyeket! Ilyen alkalommal készültek a következő képek. 

De jártunk nyári nagy melegben mi is fürödni. Itt is látszanak háttérben a "hegyek". 

 

A tsz gépparkja idővel tehergépkocsikkal bővült, amik a szállítást végezték. Sokszor már a töltés tetejénél várakoztak az autók a rakodásra, amit már markolóval végeztek.

 

 

Végig az Árpád, Kossuth Lajos utcán akkora forgalom volt, hogy csak no! Sajnos a házak nem bírták ezt a megrázkódtatást, kezdtek a falaik megrepedezni. Ekkor egy ideig a töltésen mentek ki a teherautók.

Majd ettől az üzemágtól megvált a tsz, úgy mondták, kiadta "gebinbe."Azután már nem raktak ki sódert Uszódnál, az is igaz, hogy a vízügyi hatóság meg is tiltotta a Duna kotrását Uszódnál.

Megosztás a facebookon

 

1962. decemberében adta hírül Petőfi Népe: 

"Új autóbusz járatot indítanak Úszódra. Ez a kocsi munkanapokon közlekedik majd, és tehermentesíti a dunapataji járatot. Így lehetővé válik, hogy az uszódi és a foktői lakosok időben érkezzenek munkahelyeikre."

Addig Kalocsára reggel egy járat ment, délután egy jött vissza. A megszaporodott kalocsai munkahelyek, az odajárók számának emelkedése tette szükségessé az új járat indítását.

Gyermekkoromból emlékszem, hogy amíg volt rendszeres hajójárat, nem is vittek cipőt, ruhát venni csak Paksra, mert egyszerűbb volt hajóval odajutni.

Arra is emlékszem, amikor először ültem buszon. Késő ősz volt, valószínű, hogy téli ruhát vásárolt édesanyám nekem Kalocsán. Sötétben ért a busz Uszódra. Annyira furcsa volt amikor leszálltam, nem tudtam, merre kell hazafelé indulni.

 

 

Az Egyetértés Tsz-ben dolgozók az időtöltésnek új módjával ismerkedhetett meg a későbbi években. Addig nem igényelt, nem tapasztalt dolog került be az életükbe. A nagy őszi munkák végeztével ÜDÜLNI MENTEK!

1964. decemberében így írt erről a Petőfi Népe:

Juliska néni haragja (Emlékek Harkányból)

Juliska néni még mindig mérges. - Csak feküdtem, feküdtem és nem kelhettem fel. Nyolc óráig mindenkinek ágyban kell maradni! - így szólt a szigorú parancs, s én meg szinte belebetegedtem a tétlenségbe. Hát nem borzasztó? Én, aki mióta asz eszemet tudom, legalább ötkor kelek, ezt szoktam meg. Idegesített az is, vajon mit csinál odahaza a hat gyerek, ellátják-e a jószágot, mi újság a tsz-ben? Most megenyhül:

- A végére azért már kezdtem belejönni. Nem is olyan kibírhatatlan a 8 órai kelés - gondoltam egyik alkalommal- , amikor előző este elég sokáig csárdásoztunk. Még a fiatalok is megforgattak!

Az uszódi Egyetértés Tsz irodájában derülnek a jelenlévők. Ki tudja, hányadszor hallják a libatömő asszony, Anszló Istvánné harkányfürdői emlékeit, dehogy lehet ezt unni! Juliska néni ugyanis tizedmagával indult a közelmúltban Harkány-fürdőre, ahol - életük első üdülésén - tíz felejthetetlen napot töltöttek.

Akadt közöttük kovács, növénytermesztő, raktáros, könyvelő. A nászutasok: Holló Mátyás és szép fiatal hitvese azonban kinn dolgoznak a földeken, így helyettük ismét Juliska néni mesél, az ő egykori "nászútjáról".

Amikor én férjhez mentem, nagyon szegények voltunk az urammal. Legyen mit felvenni, mielőbb fedelet húzzunk fejünk fölé, s akadjon egy kis harapnivaló a kamrában - ennyi volt a kívánságunk, mert azt hittük, ez a boldogság. Nászút? Eszünkbe se jutott, azt se tudtuk, hogy ilyen is létezik. Lám, a fiatalok már tudják, igénylik, de hát nekik könnyebb is sokkal.

- A Baranya szállóban laktunk - veszi át a szót Ács Laci bácsi, aki a harkányi gyógyvíztől - mint mondotta -  egy kerek évtizedet fiatalodott.

- Hány évesnek gondol? fordult hozzám kedvenc beugratós kérdésével a keménykötésű uszódi kovácsmester.

- Nem nézem többnek öt X-nél.

Boldog elégedettséggel csillan a szeme. Büszkén mondja:

- Melléfogott! Ötvennyolc vagyok, de tízet nyugodtan letagadhatnék, még az asszony is ezt mondta, amikor hazaértünk. Tizenhárom éves korom óta dolgozom, s az izmok már kezdtek nyavalyogni. Itt fáj, ott fáj. Most meg úgy érzem, talán soha nem volt reumám.

_ Máskor is elmenne üdülni?

- El is megyek! Jövőre viszem az asszonyt is!

- Igaza van, Laci bácsi, így kerek a világ. Én is az asszonnyal voltam. Hanem, hadd pletykáljam már el a Simó Pistáról, hogy ő meg majdnem új asszonnyal jött haza.

A fiatal könyvelő fülig pirul, tiltakozni próbál, de a többiek közbevágnak:

- Te csak hallgass! Láttuk, amit láttunk!

Bazsó László, a raktáros, már foglalkozásából eredően is pontos, precíz ember. Bekecsben, kucsmában, csizmában ül az asztal sarkán.

- Megszámoltam, pontosan tudom, 365 lépcső vezet a máriagyűdi templomhoz. Elfáradtunk, amíg felmásztunk, a Duna-Tisza közi embernek szokatlan a kapaszkodó, de megérte. Különös épület. Hát Siklós várát látta-e már? Nem? Igazán kár. Gyönyörű, s a többiek is megmondhatják, milyen szép Pécs városa, ott a Mecsek alján. Voltunk múzeumban, a pincékben (arrafelé is tüzesek ám a borok!), s jártunk azon a helyen, ahol a Tenkes kapitányát forgatta a televízió. Sokat tanultunk.

S jönnek, áradnak az emlékek: a süppedő szőnyegekkel borított Baranya szálló szobáiról, a kellemes gyógyvízről, a bőséges kosztról, az esti tv-nézésekről, műsoros rendezvényekről, táncmulatságokról."

 

Megosztás a facebookon

 

Virágvasárnap Húsvét előtt egy héttel van. Ekkor minden lány és asszony igyekezett szép színesbe öltözni. Előkerültek a színes virágos selyem, bársonyszoknyák a hozzávaló színes réklikkel, bordó, kék, zöld nyomott virágos fejkendők. A lányok jó idő esetén kendő nélkül mehettek a templomba. Fekete kötényt kötöttek. Nyakukba a gyönyörű virágos selyemkendőket tették, hátul a derekukon megkötötték. Kezükbe vették a "csontborítású", aranyozott csatos énekeskönyvet, a szép fehér díszített zsebkendőt. Az éppen nyíló virágból mindig fogtak hozzá pár szálat. Ha más nem volt még, hát rozmaring ágat törtek.

 

A reformátusok a Húsvét előtti böjtöt nem tartották olyan szigorúan, mint a katolikusok. Ám Nagypénteken ők is igyekeztek zsír nélkül és hús nélkül étkezni. Akkor még nem volt szokott ilyenkor a halétel, az csak a későbbi korokban vált azzá. Bár még ma is hallom, hogy főleg az idősebbek nem halat fogyasztanak ezen a napon.

Legtöbb háznál ebédre fehér bablevest főztek sok zöldséggel, csipetkével. Rántás helyett tejfölbe kevertek egy kis törött paprikát, azt tették rá. Ezután lehetett a második fogás valamilyen édes tészta: diós, mákos, vagy mákos barátfüle.

 Ezen a napon a templomba sötét ruhába öltöztek.

A pendely fölé csak, mint hétköznapokon, a kis hurkafart kötötték. Erre felvettek 3-4 db kopottabb karton, pargit szoknyát. E fölé került a fekete vagy sötétkék delin vagy szövet szoknya.

A rékli is sötét volt, fekete vagy sötétkék. Maguk elé kötötték az ünnepi fekete kötényt. Templomba csak a lányok, és csak jó időben mehettek hajadonfőtt. Fejüket nagypénteken fekete szövet kendővel kötötték be.

Ha szükségét érezték barna pruszlikot öltöttek.

Hidegebb idő esetén sötétbarna, sötétkék bársony, vagy zsenília kendőt fogtak a vállukra.

Ritkán, de előfordult, hogy szükség volt még belinerre, ami a fiatalabbaknak barna volt, az időseké fekete.

Ez az öltözködés a szomorúságot, a gyászt volt hivatott jelezni ezen a napon.

Nagyszombaton napközben kerülték a hús és a zsíros étel fogyasztását. Sóba-lébe csuszás krumpli jött legtöbb háznál szóba. Ezt a következőképpen készítették: 

Hideg vízbe feltették főni a megtisztított zöldséget, sárgarépát, elég sok összedarabolt krumplit. Megsózták, kockára vágott vöröshagymával tovább főzték. Tésztát gyúrtak, vékonyra nyújtottak, csuszává szaggattak, vagy nagy háromszögre metéltek. Belefőzték a levesbe. Ezt is tejföllel dúsították. Jó sűrű leves készült, amivel jól lehetett lakni.

Ezen a napon sült a kenyér, reggel már lángost reggeliztek.

Előző este már beáztatták hideg vízbe a sonkát. Szombaton tiszta vízben feltették főni, s a forrás után lassan, alig gyöngyözve puhult a finomság. A lében hagyták kihűlni. A sonka levében főzték meg keményre a tojásokat. A kevésbé vallásos házaknál, no meg ahol több gyerek is volt,  azt mondták, ha feljött az esthajnal csillag, hozzá lehet kezdeni a sonkaevésnek a friss kenyérrel. A katolikusok elvitték megszenteltetni, s csak mise után ettek belőle.

 Húsvét vasárnapján tyúkhús levest főztek, s ha hozzájutottak, birkapörköltet. Ha nem volt birka vagy marhavágás a faluban megtette a kakaspörkölt is. Utána a kemencében lekváros, diós kiflik sültek.

Az asszonyok, lányok templomi öltözete ezen a napon elegáns volt.

Nagy fart kötöttek, fehér, keményített alsószoknyákat, rá selyem, bársony szoknyát vettek fel. Fehér rékli, fekete selyem, bársony fejkendő, fekete kötény illett. Jöhetett a szép selyemkendő a nyakba. Hűvösebb időben fehér angóra pruszlik melegítette őket. ha nagyon kellett, fehér beliner kendőt fogtak a vállukra, de nem kötötték hátul meg.

 

Sári a templomban

 

Horváth Erzsi és Annus néni készülődés közben

A férfiak öltözködése igazodott az asszonyokéhoz, lányokéhoz. Az élénkebb színű "melegüngöket" ők is virágvasárnap és húsvétkor viselték a fekete kis mellénnyel, fekete csizmanadrággal, fényesre vikszelt fekete csizmákkal.

Húsvét hétfőjének reggelén Uszódon is szokás volt a locsolkodás. A lányokat a kútnál öntötték meg vízzel a legények, de elsősorban a nagyobbacskákat a nagy fiúk, az udvarlók. Csapatokban jártak, munkálkodásukat a lányok egy pohár borral, ha már kedvesebb volt a legény, ennivalóval is megkínálták. Illett a fiúknak egy kicsit leülni, mielőtt tovább mentek. Az volt a legkapósabb lány, akinek többször is át kellett öltözködnie.

Kis fiúk, nős emberek régen nem locsolkodtak. Később került szokásba, hogy ezek is eljártak, kislányokat, asszonyokat is meglocsoltak, s a tojásfestés is ekkor vált elterjedt szokássá.

 

Mindez csak az istentisztelet kezdetéig tartott, hisz oda mindenkinek mennie kellett ekkor is. 

Délután a lányok szépen felöltözve, karon fogva sétáltak le a Dunára.

 

 

Benedek Péter megfestette a mai Árpád utcán sétálókat, a házak előtt üldögélőket.

 

 

 

 

Megosztás a facebookon