Az egyik legnagyobb ünnepünk a Karácsony. Ennek méltó megünneplése a régi időkben is nagyon fontos volt. A ráhangolódást az adventi vasárnapokon való istentiszteleteken való részvétel, valamint az egész ház kitakarítása jelentette.

A takarítás azonban kissé bonyolultabb volt, mint a mai időkben!

Előtte napokban tiszta ágyneműt húztak, a "vetött" ágyak világos takaróját kimosták, kivasalták, ahol úgy volt megvarrva, ott "kormizták". / Az egy a mai hajsütőhöz hasonló vasszerkezet volt, amivel hullámokat vasaltak a terítőkbe/.

A sublatról lemosták a terítőt, amíg száradt, a rajta tárolt edényeket mind elmosták. Ezek elsősorban szép bögrék, poharak, tálak voltak, amit csak jeles alkalmakkor használtak.

Az ablakokról lemosták a függönyöket, keményítették, vasalták őket. Az ablakot már előtte megtisztították, így azt csak áttörölték mielőtt visszarakták a függönyöket.

 

A szobák, "házak", földesek voltak, ezért, mint minden szombaton, karácsony "szombatján" is a lótrágyát vízzel sűrű lévé keverték, ezzel dörgölték át a padlót. Ettől simává vált. Amíg fel nem száradt, addig nem lehetett oda belépni.

Ádám, Éva napján csak egyszerű ételt főztek, mondván: "Maj a zinnepbe úgy is jót öszünk!"

Viszont ekkor egész kemencével sütötték a diós, mákos kalácsot, túrós lepényt, kulcsos kalácsot, ami kiállta az ünnepeket is. Ha még disznótor előtt voltak, ide betették cserépfazékban a töltött káposztát is másnapra megfőni.

Ezen az estén templomba mentek, készülve az Úrvacsorára. A viselet ilyenkor nem volt kifejezetten ünnepi.

Hazaérve, az 1940-s években már a gyerekek egy kis fenyőt díszítettek. Legtöbb házban ez a sublatra került. Díszek nem voltak rajta, de szaloncukor azért akadt. Igaz, hogy egyik évről a másikra eltették a papírjait, s volt, hogy azokba kockacukrot, diót csomagolva kerültek ismét díszként a fára. Egy-egy narancs is jutott ajándékba, ha jártak piacon Pesten. 

Este a szobában levő asztal alá egy kis szalmát terítettek, volt, ahol kosárban kukoricát vittek be.

Karácsony első napján tyúkot vágtak, amiből húslevest főztek, ám félig főtt állapotban a húst átszedték a pörköltszaftba, abból lett a tyúkpörkölt tésztával. Másnapra maradt a töltött káposzta. A kelt tészták már ott voltak desszertnek.

Karácsony első napjának reggelén nem ettek semmit, mert mentek a templomba az istentiszteletre, ott Úrvacsoráztak, az volt az első falat, korty aznap.

Ezen a napon az asszonyok, lányok sötétebb szoknyába öltöztek, bársony kendőt kötöttek, esetleg bársony kabátot vettek fel. Komoly, elegáns, ünnepi volt ez a viselet.

Haza érve köszöntötték az esetleg otthon maradt időseket, betegeket: "Több Karácsonyt érjenek egészségben, békességben!"

Délután elmentek Karácsonyt köszönteni a közeli rokonokhoz is. 

Nagyapám, mint oly sok más férfiember a falunkban, a János nevet viselte, nekik a névnapját Karácsony másnapján ünnepelték. 

Nagyanyám ilyenkor halkocsonyát készített és frissen sütött úgynevezett pékkiflit, ropogósan. Ezzel kínálták nagyapám barátait, akik akkor este sokáig töltötték az időt náluk beszélgetéssel, kártyázással. Késő este odaértek a muzsikások is, ekkor kezdődött a nótázás, ami akár éjfélig is elhúzódott. /Az asszonyok névnapját nem ülték meg./

 

Karácsony másnapja kissé ráérősebben telt. Templomba menet, ebéd, esetleges elmaradt köszöntések. Én is emlékszem, volt ahol ilyenkor már kocsonyával kínáltak bennünket, mert megvolt a disznótor. 

A régi korokból sajnos eddig nem került elő fénykép, nagy sajnálatomra így ezzel nem tudom mostani írásomat illusztrálni. Kérem, aki olvassa, esetleg birtokában van ilyen fotó, ha teheti, juttassa el hozzám!

A régi Karácsonyokról szóló megemlékezésemet református szokások alapján írtam. A római katolikusok szokásai ettől kicsit eltérnek. A kiegészítéseket szívesen fogadom.

 

 

Megosztás a facebookon

A képekért köszönet Samu Ernának

A mi falunkban kevés volt a szőlőműveléshez alkalmas terület. Ehhez, mint az öregektől hallottam, "megfordították" a földet.

Így történt ez állítólag a Kis síkon is, ahol ettől homokosabbá vált a talaj, itt alakítottak ki maguknak kis szőlőskerteket az uszódi gazdák. Volt aztán a benedeki határban, a töltés mellett is, ma is van, ahol az uszódiaknak is volt szőlőjük. No, nem nagy területek voltak ezek.

Aztán egy sor, vagy egy lugas akadt a házaknál is. 

A következő régi szőlőfajtákról hallottam, aki tud többet is, örömmel veszem, ha megírja:

Noa,/Nova/ Ottelló, Izabella, Delavera, később jött a "Kecskecsöcsű", ami már csemege szőlő volt.

A szőlőművelés itt is ugyanúgy zajlott, mint bárhol az országban.

Permetezésre a rézgálicot, "kékküvet" használták. Csak úgy kékült a szőlő permetezés után!

Amikor ősszel elérkezett a szüret ideje, összefogott a rokonság, s együtt szüreteltek. Ám lehet, hogy egy vagy két gazdának volt közülük szőleje. Annál nagyobb szó volt szüretre menni!

Nekünk gyerekeknek is megvolt a dolgunk. A lehullott szemeket kellett összeszedni. A legrosszabb az volt, amikor véletlenül a Novát megrántották, mert annak aztán szinte minden szeme a földre hullott. Lehet, hogy direkt tették, addig is el voltunk foglalva?

 Volt, amikor szép októberi időben szüreteltünk, de az is előfordult, hogy majd lefagyott az ujjunk reggelében.

A leszüretelt szőlőt otthon a férfiak nagy fa kádba ledarálták, s már ihattuk is a mustot!

A gazdasszony finom ebéddel készült, amit akkor ettünk meg, amikor már a darálással végeztek. Ez lehetett birkapörkölt krumplival, de kakaspörkölt is.

A lényeg az volt, hogy reggel előtudja készíteni, odarakni, esetleg rábízni az öreg szülére a felügyeletét, de ha senki nem maradt otthon, a darálás alatt készre tudta főzni.

Akkor már senki nem sietett sehová.

Amikor a legtöbben végeztek a szürettel, szüreti bált rendeztek. Ennek megszervezéséről, lefolyásáról már írtam, de a mostani bejegyzésemben is közreadok kettő régi fényképet. 

Az egyiken épp szüretel a család, süt a nap, szép idő van.

A régebbin Kóbor Maris néni, K.Tóth Margit néni piros gyöngyös pruszlikban nagylányként látható.

A nem túl régi fényképen gyalog vonulnak a fiatalok.

Megosztás a facebookon

A cikk a Petőfi Népében jelent meg 1970. decemberében. Sajnos a képeket nem lehet ide jelenleg feltölteni.

 

Az épp kávészünetet tartó tsz konyhán dolgozókat látjuk a tsz elnökével, amint a szomszédos presszóban kiszolgálja őket Erzsi néni.

 

"Közös gazdaságaink jó részének régi gondja, visszatérő problémája a tagság mindennapos étkeztetésének megnyugtató, kielégítő megoldása. Szinte mindenütt él a törekvés: felszámolni a tarisznyából való falatozást, rendszeresen ellátni meleg étellel a huzamosan nehéz fizikai munkát végző, s a friss, tápláló elemózsiát joggal elváró gazdákat.

Az uszódi Egyetértés Tsz vezetői már két éve kipipálhatták legfontosabb teendőik közül az étkezés ügyét. Azóta működik ugyanis - és elmondhatjuk, közmegelégedésre - az üzemi konyhájuk és étkezdéjük. Napjában mintegy százhúsz személynek készül itt meleg étel, méghozzá nem is akármilyen: ízletes, zamatos falatok és bőséges adagok várják a vendégeket.

Érdemes az iránt is vizsgálódni: kikből tevődik össze a tsz-étterem látogatóinak tekintélyes létszáma. A nagyüzem saját dolgozóin kívül az öregek napközi otthonának lakóit is ellátja élelemmel.

A 45 idős ember nemcsak kifogástalan ebédet kap, hanem - -községi tanács anyagi hozzájárulásának köszönhetően -  tízórait és uzsonnát is. Ezek a kiegészítő étkezések is jó kiadósak, hiszen rendre az étlapon szerepelnek a laktató felvágottak, szalonna, disznósajt, stb.

Ha a blog egyszer megengedi, itt az idősek klubjának egy csoportja lesz látható.

 

A tsz-konyháról étkezik sok olyan család is, amelyben a házas felek mindegyike dolgozik, s így nem tudnak háztartást vezetni. Az üzemi konyhán mindig akad annyi pótadag, hogy a községen át közlekedő autóbuszjáratok alkalmazottai is meleg ételhez juthassanak olykor. De az Úszódra nagy ritkán elvetődő utas sem marad éhen. Ottlétünkkor például finom karalábéleves és galuskával dúsított, savanyúsággal körített borjúpörkölt volt a menü. 

Kép az idősek napközi otthonából.

 

Persze, félreértés ne essék: nemcsak a hamisítatlan uszódi ízeket, s a mindenkit kielégítő mennyiségű adagokat dicsérjük. Sokkal inkább a kezdeményezést, s a határozottságot, amellyel a szándékot gyorsan, célratörően megvalósították, megelőzve sok, náluk előnyösebb helyzetben levő községet, illetve szövetkezeti gazdaságot. Bebizonyították: így is lehet!

Mindezért csak üdvözölhetjük az Egyetértés vezetőit, sok sikert kívánva egyúttal egyéb, hasonlóan életrevaló ötleteik megvalósításához!"

 

Megosztás a facebookon

"A MEGYE LEGJOBB népi énekesei és népi zenészei találkoztak vasárnap a Szelidi-tónál. A hangulatos környezetben többek között SZABÓ FÜLÖP uszódi tárogatós mutatja be tudását." - írta augusztusban a Petőfi Népe.

 

Novemberben ismét szépet írt falunkról az újság.

"Uszódi táncosok sikere

Régi hagyományai vannak Úszódon a népi táncnak. Lakodalmakon, családi ünnepeken, összejöveteleken a nagyanyáktól, nagyapáktól tanult táncokkal szórakoznak.

A közelmúltban a pécsváradi országos páros csárdásversenyen Úszódról három pár vett részt. Máté János és felesége második helyezést ért el. Borsos János és felesége, valamint Nemes Gábor és felesége elnyerte a Baranya megyei tsz-ek díját, s mindhárom pár megkapta Baranya megye bronzplakettjét.

Ezzel a rendező megye által adományozott hat bronzplakett közül 3 Uszódra került.

Selyem kendők és kontyok

A "gubbantás" pillanata

Megosztás a facebookon

 

A bejegyzéseimben szóba került már, hogy az 1929-1933-s nagy gazdasági világválság falunkban is sok családot késztetett sorsdöntő lépésre.

Az apák, családfők a jobb élet reményében vették vállukra a tarisznyát, s mint mesebeli vándorlegények indultak a messzeségbe. Uszódról többen Kanadában kötöttek ki. Ottani munkájukból, ha volt, küldték haza a kis pénzt, ami nem volt elég arra, hogy a közben árverezésre került földecskét visszavásárolják, adósságaikat törlesszék. Volt, aki csalódva tért haza a családjához, de legalább haza jött. Volt, aki után a felesége a "nagyiskolás" fiával ment ki. Haza egyikőjük sem jött.

A közel múltban hozzám került levél hitelesíti az akkori viszonyokat. Betekintést enged amellett abba is, hogy Kanadában is az itthon maradt család dolgai körül forgott az emberek gondolata.

A levél Kvalla Gáborné Dóra Rita által jutott hozzám. Apukája, Dóra Tibor hagyatéka között találta. 

Köszönet érte!

 

 

Megosztás a facebookon

 

 

 

1967. nyarán már én is mentem a tsz-be uborkát szedni. Júliusban és augusztus elején.

Bevettek minket nagyobb lányokat, az asszonyok brigádjába. Biztosan azért történt ez így, hogy lássák, boldogulunk-e az általuk diktált tempóval. Szégyen lett volna ránk nézve, ha nem bizonyítunk!

Délben megállt a munka, lehetett a fák, bokrok hűsében ebédelni, megpihenni. No, de mi már csak otthon ebédelünk! Az első héten 2 km-t bicikliztünk ezért pluszban.

A következő héttől már mi is vittük magunkkal az ebédet. Elég volt reggel 6-ra kibiciklizni, este 6-kor hazabiciklizni. Az igaz, hogy mire hazaértünk, a derekunk egészen megpihent.

A fárasztó munka ellenére nagyon szerettem a fiatal asszonyokkal együtt dolgozni, mert annyi mindent hallottam a régi időkről, annyi pletykát az akkor élőkről, annyi szép régi népdalt, nótát, katona dalt megtanultam, hogy ez más módon nem lett volna lehetséges!

Reggel, harmatban jó szedni az uborkát, ám amikor felszárad roppantul tud szúrni! No, ekkor kezdődtek az előbb felsoroltak. Különösen hálás vagyok Nemes Ferencné Bözsike néninek, mert mindig ő kezdett el először énekelni. Jókedvűen dolgoztunk a forróság ellenére is.

Persze, azért csak gyerekek voltunk, s nagyon tudtunk örülni egy kiadós esőnek, ami hazazavarta a brigádot!

Történt egyszer, egy nagy zivatar alkalmával, hogy bőrig ázva hazakeveredtem, átöltöztem szárazba, s mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtem. Dehogy számítottam arra, hogy aznap még dolgozni kell! Hanem, egyszer csak hallom, hogy kiabálják be a nevemet, menjek, mert ugyan az uborkához már nem érdemes kimenni, de a falu határában van egy gyümölcsös, ahol piszkét kell szedni. No, bármennyire szeretem is, ez még sem töltött el örömmel. 

A következő nyáron ismét mentem dolgozni, már beszokott brigádtag voltam. Nem volt ott szó KISZ-ről, csak munkáról, teljesítményről, és persze a keresetről, amiért én dolgoztam meg. Ez jóleső érzéssel töltött el. Főleg, hogy arra költhettem, amire nagyon szerettem volna.

 

1968. augusztusában az uszódi Zrínyi Ilona Úttörőcsapat Szorgalom őrse jó munkájának jutalmául Csillebércen tölthetett két hetet.

 

 

 

 

 

A Szorgalom őrs Csillebércen

Nekünk, vidéki gyerekeknek már az odajutás is örökre szóló élmény volt. A szüleink összefogtak, s úgy vittek bennünket Kalocsára a vasútállomásra. Ott gyűjtötte össze az utazó gyerekeket az úttörővezető. Akkor utaztam először vonaton. A táborban ma már elképzelhetetlen körülmények között aludtunk. Nagy 20, vagy még több személyes katonai sátorban, vas ágyakon. De kit érdekeltek akkor ezek a dolgok!

Több ezer gyerek, állandó érdekes programok, akadályverseny, ahol eltévedtünk, éjszakai őrség, ahol reszkettünk, film nézés, addig talán még moziban sem voltam, karnevál, ebédelések, daltanulások, vetélkedők.

Szüleink az első hét végén meglátogathattak minket. Ők, miközben hallgatták az élménybeszámolóinkat, csak azt látták, hogy úristen, de koszosak, fáradtak, elnyűttek vagyunk. De ezt csak ők látták. Mi nagyon jól éreztük magunkat.

Közben volt augusztus 20-a, estefelé az erdőn keresztül mentünk megnézni a tűzijátékot. 

A rajvezető Éva nénit, a helyettesét Marika nénit nagyon megszerettük. Fájó szívvel szálltunk fel a tábor befejezésekor a vonatra.

A dalokat, amit ott tanultunk, én még tanító néni koromban is megtanítottam a gyerekeknek. Mivel épp ez az idő volt az, amikor Gagarin már körberepülte az űrben a Földet, Amerika nagy léptekkel haladt előre, így nekünk sem maradhatott ki az űrhajózás, legalább is dalban.

Íme:

Hívnak a csillagok Mars és a Hold,

Száz csoda vár ott reánk,

S a végtelen égbolton vágtatva fel

Mi nem feledünk Föld Anyánk!

Hát rajta! Szállj csak a magas égbe űrhajó!

Vidd a béke zászlaját!

A szép jövőbe véled szárnyalunk.

Ifjúság, fel hát!

2 hét múlva a vonat füstjétől még koszosabban, fáradtan, de rengeteg élménnyel tértünk haza.

Megosztás a facebookon