Paprikatermesztés és feldolgozása Uszódon II.

Bedi Gyula fotóin nem csak a paprikaszedés, de az is jól látszik, hogy hétköznap is csinosan öltöztek a népviseletet hordó uszódi asszonyok

Nemes Lászlóné, Ica paprikaszedés közben

Mivel falunkban már a 18. század közepétől folyt paprikatermesztés, ezért természetes, hogy az ételek elkészítésénél is hamarosan szerepet játszott. A mi falvainkban kevés olyan hagyományos étel van, amibe ne tennék törött paprikát.

A szedés egészen az őszi fagyokig eltartott, hisz említettem, mindig csak a pirosakat vették le a tövekről.

 

Kun Gáborné, Juliska néni a paprika földön.

 

Lukács Zoltánné, Mari és Kopasz Lászlóné, Juci néni épp öntik a juta zsákba a piros "aranyat".

 

A fűzés és szikkasztás is elhúzódott ennél fogva a késő őszi estékre, napokra is.

 

Benedek Péter, Uszód festője mint annyi más munkát, ezt is megörökítette képein.

 

 

Bejegyzésem első részéhez hozzászóló ismerősöm említette, hogy a szikkasztás valójában utóérlelés is volt, amikor a szín és íz anyagok koncentrálódtak, fokozódtak. Valószínű, hogy ez mind lejátszódott, ám biztos, hogy a nedvességvesztés volt a fő cél, akár a gyümölcsök aszalásánál.

Az első gyenge fagy levitte a növény leveleit, ám nem bántotta a még a száron maradt "högye" paprikát.

Azt sem lehetett veszni hagyni!

Dédanyám, amikor dédapám először fejtette le az új bort, a hordó alján maradt "söprűt" nagy mázas, széles szájú agyagedénybe öntötte. Ebbe beledobálta a kissé fonnyadt, zöld, füstös paprikákat.

Disznóvágásra megsavanyodott.

 

 

Paprikatermesztés Uszódon I.

Az első három képen Bedi Gyula fotókon örökítette meg a hétköznapi uszódi népviseletben dolgozó asszonyokat.

Bedi Gyula fotóján az asszonyok hétköznapi viseletben szedik a csüngő fűszerpaprikát.

 

Az 1750-es évektől, tehát nagyon korán, elterjedt a fűszerpaprika termesztése a Duna melléki falvakban. kalocsai paprikát először Dusnokon, Fajszon, Bátyán, Foktőn és Uszódon termesztették kiskertekben.

Akkor régen, de még gyakran ma is, helyre vetették. Jó idő esetén már március végén, de április elején mindenképp a mag a földbe került.

Mivel a maggal spórolni kellett, nem használtak vetőgépet

A finomra munkált földbe kapahímre vetették. Ehhez 3 emberre volt szükség, ám szükség esetén a férj és feleség is meg tudta oldani. Sorolóval a férfi először meghúzta a sorok helyét, majd azokat 4-5 cm mély barázdává mélyítette kapával. Ebbe az asszony csuprosan, kapavágás távolságnyira 5-6 szem magot tett. Kapával takarták rá a földet. Ekkor még csak a takarásnyi távolság volt a sorok között, hiszen kis területen vetették ezt a növényt, minden munkáját csak kézzel végezték. 

Ahogy nőtt a terület, úgy vonták be  a munkába a lovak által húzott ekét. Itt már a sorokat legalább 50 cm távolságban kellett vetni.

Kezdetben csak csüngő paprikát ismertek. A Tsz-ek idejében terjedt el a "fönnálló" és a cseresznye paprika fajtája. Csak 1960-as évek után neveltek paprika palántát és ültették ki azt a szabadföldbe.

Munkálatai:

Úgy tartották, ez a növény azt szereti, ha állandóan foglalkoznak vele. Meg is tolózták minden eső után, legalább háromszor, de ha szükségesnek látták akár többször is megkapálták, a töveihez földet húztak, vagyis "töltögették". Természetesen nem ismertek más gyomirtást.

Augusztusban, szeptember elején kezdték szedni, de mindig csak a teljesen éretteket, pirosakat. Vesszőkosárba dobálták, majd zsákokba töltötték, hogy hazavihessék. 

Annuska néni és Tóth Pál Mari 

Bizony ki-ki kellett a derekakat nyújtani az egész napos munka közben.

A paprikát a zsákokból otthon a "házalá", ami a kőfallal védett ereszt jelentette, öntözték. 

Esténként nagy zsákvarró tűbe madzagot húztak, s a csöveket füzérekké fűzték. Az átszúrás a zöld csutánál történt, s a csöveket 3-4 felé rendezték el a fonálon, hogy majd a levegő mindenütt egyenletesen érje.

 

Fűzés közben már félredobták a hibásat, füstöset, letört csutájút. Ezt az ól padlásán szikkasztották.

A szép piros fűzéreket felaggatták az eresz gerendájába vert szögekre. Ott szikkadt a paprika. Majd jöttek a kereskedők és felvásárolták. Csak annyit hagytak, amire a családnak szüksége volt.

 

Kezdetben törött paprikát nem adtak el a piacon, utána is legfeljebb egy-egy fűzért. Csak jóval később kezdődött ezzel a piacokon való kereskedés. Nem is tehették, hiszen 200-400 kvadrát földet használtak csak erre.

 

 

 

Hurcolkodás, cséplés Uszódon

Összeállításomhoz felhasználtam Albert Sándor helytörténész munkájának egyes részleteit is

Az aratás befejezése után a búza kint száradt a földeken.

Augusztusban elkezdődött a "hurcolkodás", a búzakévék behordása. Akinek nagy udvara volt, az oda, akinek kicsi, az a "Szérűskertbe" rakta le a boglyát. 

A szekereket rudakkal megszélesítették, hogy több férjen rá, hisz nem volt nehéz a rakomány, no, meg minél többet tudjanak egyszerre bevinni a földről.

Ezután hajtották ki a tarlóra a libákat a gyerekek.

A búzát a szekerekről asztagba rakták. Az úgy nézett ki, mint egy ház, tetejét is készítettek, hogy az eső lefolyjon róla, ne vizesedjen.

Ezután következett a cséplés.

Régi időkben cséphadaróval verték, ütötték a ponyvára rakott kévét, hogy a magot kiverjék a kalászokból.

 

 

 

Hatékonyabb lett a munka, amikor a kalászokat lóval nyomtatták.

 

 

Majd megjelentek a cséplőgépek, a "masinák", a petróleummal hajtott erőgépek.

 

 

Széles szíjjal, szédítő lendülettel forgatta a kerekek bonyolult áttételét - magát a favázas cséplőgép szerkezetét. Ennek lelke a dob volt.

Uszódon 2-3 masina volt. A tulajdonosa szervezte meg, hogy kik legyenek a "bandában", akikkel udvarról udvarra jár, illetve a "Szérűskertben" mikor kinek az asztagját csépelik. 

Magas fordulatával sziták, rosták, toklászó és koptató alkalmatosságával folyamatosan adagolta zsákokba az áldott búzát. Pirkadattól napszálltáig zsongott, visszhangzott a környék az izomfeszítő munka zajától.

Legnagyobb tekintélyt élvezett a csapatban a gépész.

Fontos munkájuk volt az adogatóknak, akik a dobot "etették". Eközben szüntelenül makacs porfelleg úszott, gomolygott a forró melegben remegő munkatér fölött.

Főleg tüdő kellett a törek-és pelyvahordáshoz. /Ezt szintén felhasználták!!!/

Ennél a munkafolyamatnál a család leginkább csak a zsákolásban, hordásban vett részt.

 

 

 

Zsákolják a búzát Dunapatajon.

Naphosszat hordták vállon a zsáknyi terhet ingatag létrákon, szűk padlások forró magasába.

Ha nem az udvarban csépeltek, a zsákokat először szekérre rakták, majd otthon ismét vállra vették, s vitték jó esetben csak a kamráig, de akár a padlásra is.

 

 

Nyaka János családjával a szalmakazal előtt.

A cséplőgép által "kiköpött" szalmát az udvarokon hatalmas kazlakba rakták, le is "tetejezték", védve esőtől, széltől, hótól. Az állatok almozásához egy évig szükség volt rá.

Gyúlékony volt a szalma, de a télre behordott széna, sőt a házak nádból készült teteje is. Ezért volt követelmény minden háznál a kút mellett nagy beton vagy fa kádban vizet tartani.

Tűz esetén a faluban félreverték a harangot. Mindenki vödrökkel, sajtárokkal ment oltani. Volt később önkéntes tűzoltóság is.

Gyermekkoromban egyszer még én is megtapasztaltam a félrevert harang félelmetes zúgását.

 

Az aratóknak ebédet főzött, vitt a gazdasszony

A gazdasszony az aratókat minden délben ebéddel látta el. Otthon elkészítette, majd a levest kannába szedte, a garabóba a második félét rakta. Korsóba friss vizet tett.

Az étel bableves + barátfüle, gulyás leves + lekváros bukta, krumpli leves + vékonypite, lencse leves + túrós tészta, stb. volt. Hús nem igen került ekkor sem az ételek közé.

Ha volt otthon fogat, meg messzebb volt a határban az aratás, akkor a béres befogott, a gazdasszony felpakolt, felült, s így vitték az ebédet.

A faluhoz közelebbi területen való aratáskor batyuba kötötte az ételt, a leveses kannát egyik, míg a vizes korsót másik kezébe fogva gyalog indult az ebéddel. A "közel" ekkor 2-3 km-t jelentett.

Szerencséje volt, ha gyermeke már akkora volt, hogy a vizes korsót elbírta, mert akkor azt legalább nem neki kellett cipelnie.

Akár így, akár úgy, de déli harangszóra illett kiérnie, nehogy azt mondják rá, hogy lusta asszony!

Az aratók egy boglya tövében leültek. A háziasszony vászon abroszt terített a tarlóra, arra kitette az ételt, kenyeret, tányérokat, kanalakat, s mindenki nekifogott az ebédnek.

A lábasból mindig a legöregebb férfi szedett elsőnek, majd a többi férfi, az idősebb asszonyok, végül a lányok, s ha volt gyerek, annak úgy adtak a kezébe.

Evés közben beszélgettek, viccelődtek, egymást ugratták főleg az ifjabbak. Majd mindenki "megnyújtotta" egy kicsit a derekát, azaz lefeküdtek, lehasaltak.

Kb. 2 óra körül fogtak ismét a munkához. Úgy hagyták abba aznapra az aratást, hogy még össze tudják hordani a levágott gabonakötegeket.

Sötét este lett mire hazaértek. 10-11 óra mire lefeküdtek, hogy pirkadat előtt fel tudjanak ismét kelni, s kezdhessék a munkát.

Vasárnap nem dolgoztak, templomba mentek, este a fiatalok bálba.

A megfeszített munka miatt nem volt csoda, ha az első évben markot szedő nagylányok alig várták, hogy jöjjön már egy kiadós nyári zápor! 

Anyósom mesélte, mikor ő első marok szedő volt, délelőtt 10 óra tájban hatalmas eső kerekedett. Mindenki gyalog hazaindult az esőben, sárban.

Otthon az anyja 1 dl bort adott neki betegség megelőzésként, ami úgy fejbe vágta, hogy végig aludta az ebédet is. Az ám! 2 óra körül kisütött a nap, s hamarosan már újból kint kellett lenni, folytatni estig a munkát.

Magában gondolta: legalább annyi esett volna, hogy ne lehessen a földekre kimenni!

Amikor egy darab földön befejeződött az aratás, nagy fagereblyékkel /bőgőnek hívták/ végighúzták a tarlót, s még azt is összekötötték.

Az aratások júliusban befejeződtek.

A boglyák száradtak a földeken. A templom tornyából, kint a határban is figyelték, nehogy leégjen a gabona. 

A faluban a kocsmánál bált tartottak.

Bedi Gyula fotóján ebédelnek a marokszedők

Bedi Gyula által készített fotó a "bőgőzést" mutatja meg.

Aratás, az év legnagyobb, legfontosabb munkája I.

 

A képet Borka Jánosné, Lidi néni adta közre.

Apja Bazsó Lajos, anyja Gózon Teréz.

A kisleány, nyakában kötelekkel Bazsó Lídia, és a testvére Bazsó Erzsébet /Bözsi/.

A jobbágyok kicsiny földterületüket jól beosztották, hogy meg tudják termelni az állatoknak a takarmányt, a családnak a kenyérnek valót, de a következő évi vetőmagot is. Ezért volt fontos, hogy minden munkát a legkörültekintőbben, a lehető legkevesebb veszteséggel és kiadással végezzenek.

A nyári munkák közül a leges-legfontosabb az aratás volt.

A kis területen még a család végezte ezt a munkát.

A képen láthatjuk, hogy szükség volt kaszásra, /ő az apa/, marokszedőre, /ő az anya/ kötélvetőre, /egyik kislány nyakában/ és kévehordóra /a nagyobb leányka/.

Úgy tartják, Péter, Pálkor megszakad a búza gyökere.

Ettől az időtől kezdve érését a gazda a fogával ellenőrizte. Ha még könnyen szétroppant a szem, várni kellett. Ám arra is ügyeltek, hogy ne érjen túl, mert akkor sok szem kipergett aratáskor.

 

Benedek Péter uszódi naiv festő képein megörökítette ezt a munkát is.

Később, a földterületek növekedésével, vagyonosabb családok esetében részes vagy kommenciós aratókkal végezték a munkát.

A "szállásokról" /Szakmár, Alsó,Felső, Keserűtelek/ a szegényebb családok fiataljai summába jártak aratni az ország más vidékeire is. Uszódon ilyen nem volt. Nem mentek, de nem is fogadtak summásokat.

A részes és kommenciós munkásokat meg kell különböztetni.

A részes munkással a gazda megegyezett, mennyi gabonáért és ellátásért dolgozik.

A kommenciós aratók /de voltak ilyen béresek is/ vagy pénzért, vagy gabonáért dolgoztak. Nekik ellátás nem járt. 

Az aratás hajnalban kötélvetéssel kezdődött. A levágott szalmából a megfelelő technikával akkora kötelet csavartak, amibe egy kéve szalmát majd bele tudnak kötni. 

A kaszás vágta rendre a gabona szárát, utána hajlongott a marokszedő asszony vagy nagyobb lány. Ő szedte fel a levágott búzát, amiből a kötéllel kévét kötött, amit maga után a földre rakott. 

A kaszásnak igyekeznie kellett, hogy kis torzsot hagyjon, a szálak szépen sorban dőljenek.

A marokszedőnek nem lehetett lemaradnia a kaszás mögött. 

Reggelizni, majd ebédelni álltak meg.

Alkonyat előtt abbahagyták az aratást, s ekkor a kévéket csomókba, azokat meg keresztekbe hordták össze. Csak ezután volt vége a napi munkának, ami a következő hajnalban újból kezdődött.

Földterület nagyságától, az időjárástól függően az aratás 1-2 hétig tartott.

 

Legrégebbi múltunk töredékeinek gyűjteménye

Minden kép Szabó Anikótól származik

Apa és fia. Tóth Gy. Bálint és az apja 

/Szabó Anikótól/

Földből előkerült leletek

D.Szabó Kálmán ásatásai 1994.:

"Úszód-Nána Egy magányos tanyától keletre elnyúló 150x150 m kiterjedésű dombháton Árpád-kori kerámiatöredékek.

Úszód-Nána Az előző lelőhelytől kb. 800 m-re, a Nánai erdő felé vezető földút K-i oldalán, száraz fokmeder által körülölelet területen Árpád-kori kerámiatöredékek.

Úszód-Nána A Nánai erdőtől D-re, a Herczeg tanya közelében középkori edénytöredékek.

Úszód- Pálföld D-i része, a Pálföldi út D-i oldalán elnyúlódombháton őskori, rézkori, szarmata és középkori kerámiatöredékek.

Úszód-Simontag, Kisfoktőtől K-re, a Marcsa fok kiszáradt medrétől Dk-re, A Sás-tó közelében, környezetéből kiemelkedő magas, ovális dombon kb. 300x60 m területen bronzkori, Árpád- és középkori kerámiatöredékek.

Tóth Gy. Bálint katonaként.

/Szabó Anikótól/

Úszód-Szentgál,Ülésdomb A település K-i határában erősen kiemelkedő, kb. 50x120 m nagyságú, K-Ny irányú, elnyúló háton szarmata, Árpád- és középkori edénytöredékek kerültek elő. A terület Ny-i végén sok mészkő, homokkődarab, téglatörmelék és a teljes területen embercsontok utalnak a középkori templomhelyre és a körülötte lévő temetőre. A lelőhelyet három oldalról egy mély és széles árok - a kiszáradt Szentgáli-tó medre - veszi körül."

 

Az Ülésdomb gyermekkorunkban is megmozgatta fantáziánkat. Voltak, akik feltételezték, hogy a kalocsai nagytemplomot összekötő alagútról van szó, hiszen ha rajta dobogtak, üres, kongó hang hallatszott. 

Aztán eljött az idő, amikor a magaslaton már csak egy öreg fa állt. Majd a Tsz azt is kihúzatta. 

No, akkor a saját szemünkkel is láthattuk, mit rejt a föld, hisz aki vette a fáradságot, kiment oda. Vitt bennünket a kíváncsiság.

Mit láttunk?

Boltívesen kirakott téglasort, emberi csontokat. Kézfej, lábfej csontok, ujjpercek hevertek mindenütt. Igyekeztünk megtalálni, mi, hová való. Közben a kíváncsiság átalakult egy másfajta, mélyebb érzéssé.

"Búcsúztattuk" a múltban élteket. Jobban kezdtem tisztelni szűkebb hazám, Uszód múltját, szokásait, hagyományait. 

Tanítóként sosem mulasztottam el, hogy séta közben meséljek tanítványaimnak a régi utcanevekről, a rég elpusztult környező településekről,/ Pl. Kara/ árvizekről, tűzvészről.

Azután a szántásokkal pár éven belül eltűnt a magaslat. Ma már csak mi és a tőlünk idősebbek tudják, merre volt.

Szabó Anikó Varga dédapja, aki az orvosi rendelő építője is volt.

 

Az első orvosi rendelő építésekor készült fénykép.

A fotókért köszönet Szabó Anikónak.