Az első három fényképet K.Tóth Juliska küldte

Nagy levarrt kosarakban szállították a salátát, zöldséget, sárgarépát, retket, hagymát.

 

Látszik a hajó neve: Dunaföldvár, a zsákokon a rájuk ragasztott cédula.

Kofák a stégen.

Többször előfordult sok termény esetén, hogy eleve úgy indultak föl B.pestre, hogy egymás utáni két piacon is ott maradnak.

Ekkor volt idejük bejárni a főváros fontosabb üzleteit, ahol szép szoknyának, réklinek való selymeket vásároltak az asszonyok, bársony kelméket. Így eljutottak a Váci utcába, a Petőfi Sándor utcába. Megismerték a városnak a fontosabb részeit.

Szívesen járták be Corvin áruház emeleteit is.

Itt történt megy egy alkalommal, hogy nagyapám, néném, édesanyám lepakolták a csomagokat a sarkon, rábízták nagyapámra, míg ők szétnéznek az áruházban. Ekkor délután volt. Az asszonyok hol ide, hol oda néztek be, válogattak, járták az emeleteket. Élvezték az itt már működő mozgólépcsőt is. 

Bent mindenütt világos volt, elveszítették az időérzéküket.

Kint közben besötétedett. Nagyapám már le s föl járkált, azt gondolván, őt bizony ott felejtették, mire a vásárlás lázában égve megjelentek anyukámék. No, Tyatyától megkapták a szidást!

Este Lesnik Julcsa néniékhez mentek aludni. Ott ágyat lehetett bérelni éjszakára. A néninek valami kötődése volt a falunkhoz.

A Gellért fürdő

Egy ilyen kétpiacos alkalommal történt meg a következő eset is.

Az asszonyok piac befejeztével eldöntötték, mivel nem messze volt a budai oldalon a Gellért fürdő, ők bizony meglátogatják!

Ám közös kabinban való vetkőzéshez túl szemérmesek voltak, ezért mindenki külön váltott öltöző kabint magának.

Igen ám! Csak ezután derült ki, hogy akkor, ott csak egy fehér "mellyes" kötényben volt engedélyezett a fürdés, amit ott kaptak. 

Vonultak ám a hátul meztelen, elől kötényes kofaasszonyok szép libasorban!

Elől a legbátrabb, jó termetes asszonyság, s mögötte a "keszeg", majd a többiek. Nesze neked szemérem! Egymást hátulról látva, majd megpukkadtak  a nevetéstől, s alig várták, hogy a vízbe merülhessenek.

Ott kifundálták, visszafelé milyen sorrendben vonulnak. Ám ekkor sem maradt el a hahotázás!

Ezt az alkalmat a  mai napig emlegetik, akik élnek még az akkori fürdőzők közül.

A Kis pipa vendéglőről már esett szó az előzőekben. Említést érdemel még a másik hely, ahol enni szoktak. Ez volt a Fehér Ökör. Ide csak akkor mertek bemenni enni az asszonyok, ha férfi is volt velük, pedig jól főztek, s olcsón ehettek. Itt sok volt az ittas ember, volt "talponálló" része is, s emiatt féltek a nők, még ha többen is voltak.

Sok-sok érdekes történetet lehetne még elmesélni, ami a piacozások alkalmával esett meg. Ám emlékidézőként talán ennyi is elég. Akinek van érdekes története ezzel kapcsolatban, írja meg, s én igyekszem megosztani, mint tettem eddig is.

Megosztás a facebookon

Tóth Zsófia, Boldizsár Gábor

Boldizsár Zsófika néni szülei

/K.Tóth Juliska, Gabi nagyszülei/

Az előzőekben említettem talán, hogy az esti fél 7-kor induló hajóval utaztak az asszonyok, de férfiak is a pesti piacra. 

Emlékeitekből kiderült, mennyi emlékünk van a hajókról, rakodásról, kikötésről. 

Az indulás után, ha a készülődés miatt nem tudtak otthon enni, a hajón lehetett kapni főzeléket, s ezzel el is intézték a meleg étel fogyasztását.

No, a hétköznapi ember gyereke tényleg csak bepillanthatott ide az ajtóból.

Aki akart, nyugágyat is válthatott, s vihette valamilyen védettebb helyre, hiszen az egész napos munka után kellett pihenni is. 

A férfiak kártyázni ültek össze, az asszonyok közül sokan ismerkedtek máshonnan jött utasokkal, vagy beszélgettek, de volt, mint már említettem, hogy retket, zöldséget kötöztek csomóba még ekkor is.

A hajó hajnal 2-3 óra között ért a fővárosi kikötőbe.

1893-as kép a pesti rakpartról

 

 

A Szabadság híd pesti hídfőjéhez érkeztek a hajók.

A kirakodáshoz már odaérkeztek nagy lovaskocsikkal a fuvarosok,/nem csak a kocsik, a lovak is hatalmasak voltak/ valamint a hosszú kézikocsit húzó-toló hordárok.

 

 

A Vásárcsarnokba menők kosarait a lovas kocsikra pakolták. Hogy ne kelljen azok után gyalog menni, a kosarak közé beálltak, bár alig volt hely a lábuknak.

A mai Vásárcsarnok

 

A régi Vásárcsarnok a kikötőktől nézve

A hordárok kocsijára felpakolt kosarakat, zsákokat nagyon kellett figyelni, mert bizony nem volt ritka, hogy egyszer csak eltűnt az áru.

Így tűnt el pl. egy zsák fejtős bab édesanyám szeme elől. Még szaladt utána, még látta a hordár kocsiján, aztán már se hordár, se bab! Volt is bánkódás!

                                                     

Hajnal 5 óra körül már szállingóztak a vevők. Attól kezdve nem volt megállás a kofáknak, míg el nem adták áruikat.

A piacos asszonyok a kötényük alatt egy másik zsebes kötényt viseltek, amibe a pénzt tették. A férfiak ugyanígy cselekedtek, csak az ő zsebes kötényük rövidebb volt. A foktői kofáknak a szoknyájukra volt zseb varrva.

Jó piac esetén még maradt idejük a Kis pipában olcsón megebédelni. 

Abban az időben körömpörköltet itthon nem igen ehettek, hát Kovács nagyapám rendszerint azt rendelt! Mire azt leszopogatta, édesanyámék agyon idegeskedték magukat, nehogy lekéssék a hajót.

Délután fél kettőkor indultak visszafelé. Megint oda kellett figyelni, hogy a kosarak visszakerüljenek a berakodásra. Késő délután, estefelé érkeztek haza.

 

 

Megosztás a facebookon

Itt laktak később Horányi Béla bácsiék, kezdetben itt váltottuk a jegyeket. Ez a töltésnek a falu felé eső felén volt.

 

Mindig nagy örömmel tölt el, ha írásaimmal kedves emlékeket idézhetek fel Bennetek, kedves olvasóim. Most a hajójáratokkal kapcsolatosakból idézek néhányat. Vannak bennük új információk is.

 

                                               

 

S mivel megemlítettétek Hanczár Józsi bácsit, aki később a falunk első fuvarosai közül való volt, íme egy régi kép! Ezen Úri Tóth Karcsi bácsi, Szabó Péter, Vass Ferenc, s talán a gyerek Dömény Zoli.

 

Horányi Béla bácsiról régi újságban találtam képet. Sajnos csak ilyen rossz minőségű lett, de azért felismerhető.

 

Folytatni fogom a piacra járással kapcsolatos emlékeket. Ha Ti is hallottatok jó történeteket, írjátok le, hogy közre adhassam! Köszönöm!

Megosztás a facebookon

Kép az uszódi hajóállomáson készült.

Bárth János könyvében szerepel

 

Még mi is emlékszünk a hajóállomásra, hiszen 10 évesek voltunk, amikor 1966-ban megszűnt a rendszeres személy és teherszállítás a Dunán. 

Emlékezünk a hajók nevére is: Rákóczi, Kossuth..., a kürtjük hangjára, a bambira, amit én csak a hajón ihattam, a motorház zajára, amikor lelopakodtunk a lépcsőkig, az elegáns utastérre, ahova mi csak bepillanthattunk. 

Láttuk a nagy, "terhessel" levarrt salátás kosarakat, amikor bepakolták a hajók gyomrába, s vártuk szüleinket, nagyszüleinket az állomáson a piacról hazatérni.

Az uszódiak zöldségtermesztése régi időkre nyúlik vissza. A kisebb kertekben megtermelt zöldségféléket nem csak saját fogyasztásra, de a piacra is termelték. Pontosabban: a szebb termést a piacra, a silányabbat saját fogyasztásra.

Itt is  igaz nagyapám mondása: A paraszt csirkét akkor eszik, ha vagy a csirke döglődik, vagy a paraszt.

Kora tavasszal vitték az ősszel elültetett fejes salátát, retket, újhagymát, kiegészítve száraz babbal, mákkal, tojással, túróval, tejföllel, ami a háznál volt, hogy pénzzé tegyék.

Mikor minek volt a termőideje, mindig azt készítették főként elő eladásra, de mindig volt egyéb árulni való is.

Kezdetben dereglyével jártak Paksra. Pach Jani nagyapjának is volt dereglyéje. Akkor is voltak, akik a biskói révvel keltek át. Ám onnét még vagy lovaskocsikkal felvitték őket a városba, vagy gyalogoltak, cipekedtek. Tették ezt hetente kétszer.

A kis piacokra az asszonyok annyi árut vittek, amit a hátukon batyuban, karjaikon kosarakban elbírtak.

Így nézett ki 1903-ban a hajókikötő.

 

A raktárak.

 

Az írás szerint 1934-ben készült a kép.

 

 

Egyre távolabbi piacokat is felkerestek a Duna vonalában.

Így jártak Ercsibe, Budafokra, Pestre. Ezeken a helyeken több árut tudtak értékesíteni, ezért a hajó fedélzetén, mivel ők ott utaztak, gyakran bizony szűkösen volt hely.

Nem védte őket semmi az időjárás viszontagságaitól. Eső esetén az asszonyok a felső szoknyájukat a hátukra terítették.

Persze akkor is voltak rafinált emberek.

Mesélték, egy asszony, mivel nem tudott leülni, el kezdett vakarózni, mintha bolhás volna! Sőt! Hogy jobban felhívja magára a figyelmet, még hangosan is mondta: nem tudja, milyen idő jön, de úgy csípik a bolhák!

Pillanatokon belül annyi helye lett, hogy még a retket is tudta csomózni, nem csak ülhetett!

A távolabbi piacokra a délutáni hajóval mentek. Utaztak egész éjszaka. Sok ismeretséget kötöttek a délről jöttekkel is. 

 

Megosztás a facebookon

A kép Szabó Lajostól származik. Vajon ki ez a házaspár?

 

Előző bejegyzésem végén felkerült a majoránna száradni a padlásra.

Régen a padlás tisztaságára is nagyon ügyeltek, hisz nem kacatok tartására szolgált elsősorban, hanem szárításra, szellős, száraz helyen való tárolásra.

Esős időben a lecsöpögött, nedves ruhákat is itt szárították, de télen is használták erre.

Bizony a takarítása is rendszeresebb volt! Ha belegondolok, ma felhordjuk a feleslegessé vált dolgokat, majd egyszer, nagy önmagunk rábeszélésére, vagy szükségből lerámoljuk. Igazán kihasználatlan területeink vannak ezáltal.

No, hogy a majoránnáról essék szó, folytatom.

Jó meleg, nyári időben /augusztus eleje/ az udvaron kiterítettek egy ponyvát. Arra lehordták a padlásról a száraz növényt.

A férfiak vasvillával óvatosan veregetettek egy kisebb kupacot. Az asszony kiszedte belőle a szárakat. Újból kis köteg, ütögetés, szedegetés, míg az összessel nem végeztek.

A ponyván a levelek, magvak,por maradt.

Ezt először rostálták/nagy lyukú szita/, ekkor lepotyogott a por és a mag.

A rostában maradt leveleket áttették a szitába, ahol a rázogatás hatására még tovább tisztult.

Végül már csak a fűszerezésre alkalmas levélkék maradtak. Sűrű szövésű zsákokba merték, majd a kamrában várt a kereskedőre, aki jó pénzt fizetett érte.

A ponyván maradt por és mag keverékéből szitálással kinyerték a magot, amit a következő tavasszal ismét vethettek.

Az 1950-s évek közepétől kezdett "kölletlen"lenni, a kereskedők nagyon válogattak, volt, hogy meg sem vásárolták a fűszert.

No, ekkor került az uszódi majoránna a környező, illetve fővárosi piacokra! Kisebb zsákokban vitték árulni, "verdunggal"/kb. 2dl-s füles, zománcozott mérőedény/ mérték. Volt, hogy szép pénzt árultak belőle.

Így történt ez fiatalkorában Böske nénémmel és Kocsi sógorommal is.

 

No, ha már ilyen jó piacuk volt, eldöntötték, most az egyszer elmennek a Mátyás pincébe enni!

Böske néném mindig szépen tudott öltözni, viselni is tudta a "bőszoknyát", hát akadt nézőjük bőven. Cigányzenekar húzta a vacsora mellé, néném, sógorom szépen lassan énekelgettek is. Nem telt bele sok idő, amikor a prímás már csak nekik húzta a nótákat! El is ment a majoránna ára egykettőre!

Az ám, de itthon valahogy meg kell majd magyarázni a hiányt! Hihető történetet találtak ki a zsebtolvajokról, akik ellopták a pénzüket. Csak sok-sok év után vallották be az igazat. De elmondhatták, egyszer mulattak a Mátyás pincében!

 

Az 1950-s évek végére abbamaradt a majoránna termelése Uszódon. De úgy abbahagyták, hogy még a konyhára valót sem igen termelték meg többé!

Megosztás a facebookon

 

Szabó István, Kasi Eszter

 

A majoránnát mindannyian ismerjük, hisz konyhánk szinte elhagyhatatlan fűszernövénye már évezredek óta. Vadon termő fajtáját már őseink is használták, muroknak hívták. 

Ma bemegyünk az üzletbe, szárított formában megvásároljuk, esetleg virágcserépben,kis kertben termeljük meg magunknak. 

Uszódon nagy divatja volt termesztésének az 1940-es évektől az 1950-es évek közepéig.

Ezt a növényt nem a piacokra termelték árulni, hanem kereskedőknek, átvevőknek, akik továbbadták. Ám, ha mégis maradt belőle, akkor eljutott a  paksi, kalocsai, budafoki, pesti, kőrösi vevőkhöz is.

Sok munka volt vele, ám kifizetődött.

Ha úgy számoltak, hogy maguk végzik el a vele járó tevékenységeket, 1 litert vetettek. Akinek több földje volt, vetett úgy is, hogy felesben kiadta. Ilyenkor 2 litert is elvethettek. Ez kb. 200-400 kvadrátot jelentett.

Férfiak vetették a kötényükből, akár a gabonát. Kézzel szórták a földre a magot. Csak szélcsendes időben végezhették. Volt néhány idősebb ember, aki különösen szép, egyenletesen tudta elszórni. Ilyen volt az öreg Fekete Ignác is, akit a családban, szomszédságban többen is megkértek majoránna vetésre. Volt, hogy a magot homokkal keverték össze, hogy még egyenletesebben tudják elszórni.

Ezt a területet körbeültették dughagymával. Nagyon szép volt a különböző zöld színek látványa, el is választotta a többiekétől, sőt a piacra is lehetett húzgálni már az újhagymát!

 

Mezítlábas, vászonruhás parasztember

Gyorsan kikelt. Mivel semmi gyomirtó vegyszert nem használtak, az asszonyoknak, lányoknak azonnal gyomlálni kellett.

Amíg a növény kicsi volt, ráléphettek, ráülhettek, nem lett bajuk a kis szálaknak. Amikor nőtt, csúsztatni igyekeztek a lábukat a levelek alatt, ám már csak hajlongva tudták gyomlálni. Bizony az időjárástól függően többször is megtisztogatták.

Amikor elérte a 20-30 cm -s magasságot, lekaszálták. Előfordult, hogy az időjárás miatt nagyon megdőltek a szárak. Ekkor fel kellett nyűni. A gyökérzetről lerázták a földet, úgy tették rakásokba.

Onnét a házak padlására hordták, kiterítették, száradni hagyták.

A majoránna szaga lengte be egész Uszódot!

Megosztás a facebookon