A képekért köszönet Samu Ernának

A mi falunkban kevés volt a szőlőműveléshez alkalmas terület. Ehhez, mint az öregektől hallottam, "megfordították" a földet.

Így történt ez állítólag a Kis síkon is, ahol ettől homokosabbá vált a talaj, itt alakítottak ki maguknak kis szőlőskerteket az uszódi gazdák. Volt aztán a benedeki határban, a töltés mellett is, ma is van, ahol az uszódiaknak is volt szőlőjük. No, nem nagy területek voltak ezek.

Aztán egy sor, vagy egy lugas akadt a házaknál is. 

A következő régi szőlőfajtákról hallottam, aki tud többet is, örömmel veszem, ha megírja:

Noa,/Nova/ Ottelló, Izabella, Delavera, később jött a "Kecskecsöcsű", ami már csemege szőlő volt.

A szőlőművelés itt is ugyanúgy zajlott, mint bárhol az országban.

Permetezésre a rézgálicot, "kékküvet" használták. Csak úgy kékült a szőlő permetezés után!

Amikor ősszel elérkezett a szüret ideje, összefogott a rokonság, s együtt szüreteltek. Ám lehet, hogy egy vagy két gazdának volt közülük szőleje. Annál nagyobb szó volt szüretre menni!

Nekünk gyerekeknek is megvolt a dolgunk. A lehullott szemeket kellett összeszedni. A legrosszabb az volt, amikor véletlenül a Novát megrántották, mert annak aztán szinte minden szeme a földre hullott. Lehet, hogy direkt tették, addig is el voltunk foglalva?

 Volt, amikor szép októberi időben szüreteltünk, de az is előfordult, hogy majd lefagyott az ujjunk reggelében.

A leszüretelt szőlőt otthon a férfiak nagy fa kádba ledarálták, s már ihattuk is a mustot!

A gazdasszony finom ebéddel készült, amit akkor ettünk meg, amikor már a darálással végeztek. Ez lehetett birkapörkölt krumplival, de kakaspörkölt is.

A lényeg az volt, hogy reggel előtudja készíteni, odarakni, esetleg rábízni az öreg szülére a felügyeletét, de ha senki nem maradt otthon, a darálás alatt készre tudta főzni.

Akkor már senki nem sietett sehová.

Amikor a legtöbben végeztek a szürettel, szüreti bált rendeztek. Ennek megszervezéséről, lefolyásáról már írtam, de a mostani bejegyzésemben is közreadok kettő régi fényképet. 

Az egyiken épp szüretel a család, süt a nap, szép idő van.

A régebbin Kóbor Maris néni, K.Tóth Margit néni piros gyöngyös pruszlikban nagylányként látható.

A nem túl régi fényképen gyalog vonulnak a fiatalok.

Megosztás a facebookon

A csíkok és monogramok

Idősek a református templom előtt. Bedi Gyula képe

A felgombolyított szálakat a takácshoz vitték. Ezt a foglalkozást senki sem űzte falunkban, ezért a szomszédos Foktőre kellett menni.

A takácsnál a kenderszálakhoz pamutot vettek. Attól függően keverte a kétféle szálat, hogy minek készült a vászon. Az alsó ruházathoz többet, a többihez kevesebbet. Természetesen a gazda anyagi helyzete is meghatározta a belekevert pamut mennyiségét.

A pamut a gyapot növény magszálaiból készült fonal.

 

A takácsnál a vászon kelmékbe piros fonallal készült mintát, "veretöt" lehetett rendelni. 

Voltak sima csíkok.

Volt, hogy a csík mintás lett.

Voltak gazdag csíkozások.

Az ünnepi asztalra "dufla veretös" csíkkal díszített terítő került.

Törölközőkbe madaras, virágos mintákat is szőttek.

A minden nap használatos törölközőknél, konyha ruháknál használhattak kék fonalat is, ám a piros volt az elterjedtebb.

Amikor a gazda kocsival meghozta a vásznat Foktőről, nagy tekercsekben voltak.

Az asszonyok, lányok elszabták, beszegték, csipkét varrtak a szélére, vagy kirojtozták, majd monogramot hímeztek bele. Egy asszony, lány keze soha nem állhatott meg! 

A következő képeket is saját szekrényemben rejlő kincsekről készítettem, csak úgy, mint az előzőeket. Van olyan terítőm, ami ükanyám kezét dicséri, de dédanyám és annak testvérétől is maradtak rám gyönyörűségek. Ünnepekkor egy-egy felkerül az asztalokra is. Természetesen nem terítek mindegyikre. Bizony a rendbetételük nem egyszerű! Nyaranta azért mindet átmosom, vasalom, napoztatom. Gyönyörködök bennük.

No, lássunk csipkés szélű törölközőt, rojtos végű abroszt!

És jöjjenek a monogramok, rég halott őseim keze munkái!

És egy nagyon régi gépi hímzéssel való próbálkozás.

Fontos volt, az eladó sorba kerülő leány ügyességét, türelmét lehetett lemérni az ilyen munkákon is.

Megosztás a facebookon

Régi idősek Napja - Bedi Gyula fotója

Amikor másodszor rángatták át a kócot, akkor kapták a szöszt. Ezt hívták  "kettesnek". Ez is kevés volt. Ebből szövették a hamvasokat, élesztős zacskókat, aszalt gyümölcs tárolására szolgáló ritka szövésű anyagokat.

Harmadik fésülésnél már szálakat kaptak. A szálakat mosták, fehérítették, szárították. Ebből már a fonás után a ruházatnak való vásznat szövették. Ebből készültek a bő gatyák, pendelyek, ingek, lepedők, terítők, törölközők, konyharuhák.

A kócot, szöszt, szálakat fonallá sodorták a lányok, asszonyok rokkák, guzsalyok segítségével. A mai idősek már nem emlékeznek, volt-e régen Uszódon Fonó, de bizonyára, mint más vidékeken, itt is lehetett hozzá hasonló. Otthon, vagy a szomszédokkal, rokonokkal összeülve végezték ezt a munkát nagy beszélgetések, mesélések, halk éneklések közepette.

Téli időszakban a reggeli teendők elvégzése után ültek be a szobába, s addig maradtak, míg az estebédet nem kellett feltenni főni, illetve fejéshez nem kellett készülődni. Ezek az összeülések szolgálták a kikapcsolódást. Na de milyen lány, asszony az, akinek csak úgy "nem csinál semmit a keze?" A vendéglátó gazdasszony ebédre tojást sütött szalonnával, kenyérrel, savanyú uborkával kínálta. Másnap másik házhoz mentek. A tél folyamán körbeértek a szomszédok, komaasszonyok, közelben lakó rokonok között.

A fiatalabb lánykáknak a kócon kellett megtanulni a fonást, hisz ott nem volt baj, ha nem lett a fonal egyenletes. Zsáknak úgy is jó volt! Ha ezt már begyakorolták, fonhatták a szöszt, majd a szálakat. Az édesanya mindig ellenőrizte a minőségi és mennyiségi munkát is. A tanulás nem egy télen ment végbe, akkor is voltak ügyesebb és nehezebb kezűek is.

Tóth Károly bácsi és Tóth Maris néni a rokkával

 

Boltban kapható kenderfonal

Bezzeg igyekezniük kellett a lányoknak a fonással, hogy sokat és szép egyenletes szálakat fonjanak, nehogy megszólják a többiek az anyjukat.

A több évi kendertermésből szövették meg a lányok kelengyéjét.

Ezt az édesanya jó pár évvel azelőtt elkezdte gyűjteni, mielőtt eladósorba került volna a lánya.

 

Megosztás a facebookon

Régi Idősek Napján készítette a képet Bedi Gyula

 

A régi időkben egy-egy családnak kevés földje volt. Nagyon be kellett osztani a vetést, hogy ember, állat ne éhezzen, de még a ruhának való is megteremjen. A távolabbi földeken gabonát, kukoricát termeltek, a faluhoz közeli kertekben zöldségféléket, amivel a környékbeli, de akár fővárosi piacokra is eljártak, mivel a Duna volt a fő közlekedési útvonal. Ebből kerestek egy kis pénzt.

Ám kellett kendert is vetni, hiszen abból készült a parasztemberek ruházatának nagy része, az ágyneműhöz való lepedő, a törölközők, konyharuhák, abroszok, de még a gabonás zsákok is!

Uszódon kétféle módon vetették a kendert. A magnak valót fészekre. Ebből lett a következő év vetőmagja. Ennek a szárát nem dolgozták fel, mert annak rostjai túl durvák voltak, hanem a mag kinyerése után a kemencében fűtöttek vele. A ruhának valót sorra vetették.

Amikor a szálas kender két méteresre nőtt, gyökerestől felnyűtték. Gyökérzetéről a földet gondosan lerázták. Kévéket raktak maguk után a földön, vigyázva, hogy minden gyökér egy helyen legyen. A kévéket a már üres területen kúpokba állítgatták, hogy száradjon a növény.

Száradás után a kévéket kocsira tették, majd lehordták a Kobolyára. Ez a Duna árterében lévő állandó gödör volt, amiben mindig volt víz. Itt minden család cölöpökből, ágakból lekerített magának egy rész vizet, amibe belefektették a száraz növényt, a tetejére sarat hordtak, hogy a víz ne tudja felemelni. A kenderszárak itt áztak 2-3 hétig. Eddigre felpuhult, elrothadt a külső zöld kéreg.

Ekkor leszedték a sarat a tetejéről. Miközben bontották a kötegeket, a vízben mosták, rázták, míg csak a kéreg nélküli fehér szárak maradtak. Ezt még meleg időben kellett végezni, hiszen vízben állva kellett dolgozni. 

A Kobolya közepe mély volt, s bizony előfordult, hogy itt tanították úszni a legények a lányokat pihenés képpen. Arról is hallottam, hogy majdnem belefulladt a leány! Az utolsó pillanatban húzta ki az apja.

A kimosott kenderszárakat ismét kocsira tették, s otthon az udvaron szellős kúpokba állítgatták, hogy száradjon. Eddig részt vettek a munkában a férfiak is. A további munkák már az asszonyok, lányaik dolga volt.

Amikor a gazdasszony elég száraznak ítélte, kezdődött a töretés. Előbb durvább eszközzel a megmaradt kéreg nagyját, majd finomabbal az apraját is megtörték, kirázták.

A megmaradt rostokat ekkor a gerebenen, kenderfésűn kellett áthúzgálni, megfésülni. Az eszközt a földön a lábukkal rögzítették, a rostokat meglendítve csapták rá, húzták végig rajta. Elég fárasztó munka volt egy nőnek. Volt is izomláz esténként!

Az első fésülésnél a gerebenben maradt kócból készültek a durvább anyagok, mint pl. a zsákok. "Egyesnek" hívták. Ebből nem sok lett egy-egy évben.

Megosztás a facebookon

A kalocsai Paprikafesztivál apropóján

Jó néhány éve már, hogy ráakadtunk a csípős pritamin paprika magra. Termése nagyon ízletes, kellemesen csípős, nyersen és ételekben fogyasztva is nagyon szeretjük.

Szoktam eltenni a hűtőládába felszeletelve, volt, hogy ledarálva, sóval tartósítva üvegekbe raktam. Az egyik helyigényes, a másiknál a só beszámítása főzésnél problémás, bár mindkettő igazán jó megoldás.

 

Egyik évben annyi termett, nem tudtunk vele mit kezdeni. Ám ma is úgy vagyunk, hogy amivel dolgoztunk, azt, ha elajándékozni, eladni nem tudjuk, ki nem dobjuk!

Ekkor jött az ötletem: lekvárt főzök belőle! 

Az idén ugyanígy jártunk. Jó lett a termés! Volt egyszerre 30 kg paprika is. Már háromszor leszedtem a tövekről. Így már ennyiszer álltam neki a munkának. 

 

Mivel írásaim most úgy is a régi paprikatermesztésről, feldolgozásról szóltak, úgy gondoltam, illik ide a Kalocsai Paprikafesztivál hetében egy mai paprikafajta házi feldolgozása is.

 

Megmostuk a paprikát, majd gumikesztyűt vettem fel. Nagyon fontos, mert ha ezt nem tesszük, még másnap is ég a kezünk. 

A héjról levágtam az esetleges forradásos részeket, majd kimagoztam őket.

Ekkor következett a férjem, aki a legalább 100 éves 10-es húsdarálót szerelte fel, s az összes paprikát azon ledarálta.

Annyi lett, hogy a 16 literes nagy lábosomba nem fért, még kellett egy kisebb is. Feltettem a gáztűzhelyre és főztem, kavartam legalább négy órát.

Lédús növény, nagyon habzik az elején.

 

Ekkor még bátran kevergethetjük. De keverjük!

 

Később felvettem a sütőkesztyűmet, mert már "puttyant". Az illata isteni volt, a színe gyönyörű! A lábos is piros!

Amikor, mint a lekvárnál, már kezdett besűrűsödni, bizony egy pillanatra sem állhatott meg a kevergetés! Lassan a felére főtt a paprika.

 

No, most jön a 21. század vívmánya, a botmixer!  A tűzről lehúzva krémesítettem, amennyire csak lehetett!

 

 

Közben elmostam, lecsöpögtettem az üvegeket, tetőket. De befőzési fóliával, gumigyűrűvel is dolgozhatunk, ha kevesebbet készítünk. Kis üvegekbe szoktam merni a tűzre visszahúzott krémet, nehogy felbontás után elromoljon.

Amikor az üveget megtöltöttem, lezártam, azonnal fejre fordítva tettem az asztalra pár percig. Ezután száraz dunsztba raktam őket, vagyis úgy bebagyulálva, hogy legalább 24 óráig ne hűljenek ki.

A nyár igazi paprika ízét, illatát, színét sikerült így üvegbe zárnom.

 

Az ételeket feldobja, gyönyörű pirosra színezi. Még vajas, zsíros kenyérre is kenjük! Isteni finom. Nincs benne semmi adalék! Aki eddig megkóstolta, mindenkinek nagyon ízlett házi paprika krémem.

 

Persze ne feledjük csípősségét!

 

Utólagos tanács: 

A lábost hypós vízben áztatva tüntethetjük el belőle a piros színt!

Megosztás a facebookon

 

A mai napig mi az őrölt paprika helyett törött paprikát mondunk. Ez a nyelvi fordulat a régi időből maradt fenn, amikor még famozsárban törték a paprikát.

Említettem már, hogy csak annyi füzért hagytak a parasztok a háznál, amennyi a családnak éven által kellett. A többit kereskedőknek adták.

Saját használatra egyszerre csak mindig 3 füzért szárítottak kenyérsütés után a kemencében. Amikor ez elfogyott ismét szárítottak.

A fonalról a csöveket letörték, nehogy a száraz csuta rontsa a színét, ízét. Ezután kezdték a mozsárban kis adagokban törni, szitálni, újra törni, szitálni.

Később volt a faluban néhány háznál küllő, amivel már könnyebben, hatékonyabban tudtak dolgozni.

Ez a szerkezet eredetileg olajos magvak törésére szolgált. Ám hasznosnak bizonyult a paprika törésénél is. A lábbal működtetett faszerkezet használatáért a gazdának "vámot" fizettek, azaz valamennyi törött paprikát. 

Belerakták a dobba a 3 füzért, egyet-kettőt rúgtak rajta. Ekkor ki lehetett venni a fonalat a rajta maradt száraz csutákkal együtt.

 

 

Addig folytatták a munkát, amíg a paprika porrá nem tört. 

 

Nem volt könnyű munka, ennek ellenére lányok, asszonyok is mentek "külüzni", ha az "embörök" valamiért nem értek rá.

Otthon azután a nagyon sűrű szitán egyszer átszitálták. Ami aláhullott, az sárgás por volt. Ezt nem használták fel  a konyhán, hiszen porból, piszokból, beletört szár részekből állt.

Félretették - nem kidobták! Honnét volt a tudásuk gyógyító erejéről! Ha a csirkék, sertések betegedtek, azok enni, innivalójába keverték. 

Ugyanígy felhasználták a fűzéskor félredobott, majd az ól padlásán szikkadt hibás termést is. Azt is megszárították, majd a mozsárban összetörték, az állatok gyógyítására használták.

Újból kezdték a szitálást. Másodszor már szép piros volt a por, de igazán széppé csak a harmadik szitálás után vált.

Leírtam az előzőekben, hogy mivel nagyon korán kezdték falunkban a paprikatermesztést, felénk majdnem minden étel piros volt. Én ma sem tudom még a tökfőzeléket sem fehéren elképzelni!

Nem használták a húslevesbe,/bár voltak, akik a tányérjukba egy késhegynyit mégis dobtak/ a spenót és sóskaszószba. Családja válogatta, ki milyen "pirosan főzött".

Már a régi időkben emberek gyógyítására is használták pl. gyomorfájás esetén.

Felénk nem igen főztek pálinkát. Azt Kiskőrösön, Kecelen kellett megvenni, vagy a kocsmából hozatni. No, nem is fogyasztottak belőle sokat! Ám akinek fájt a gyomra, annak kijárt! Egy kupicába belekevertek egy kiskanál paprikát, amit egy hajtásra kellett felhörpinteni. Persze, ha nem volt kéznél pálinka, megtette egy pohárka paprikás bor is. Állítólag mindig hatott!

Az idő előhaladtával egyre többet termeltek. Voltak, akik már törött paprikával piacoztak. Ám előfordult, hogy a kemencéből kipattant szikra egy éjszaka elvitte az évi termést, meg a már sokkal több fonál törésére alkalmas küllőt is.

Már említettem, hogy Dusnok, Fajsz, Bátya volt az egyik, Foktő, Uszód, Dunaszentbenedek a másik paprikatermelő vidék. 

Kutatásaim során érdekes cikkre bukkantam, ami bizonyítja, hogy nem volt felhőtlen a 20. század elején egyik vidék gazdáinak helyzete sem. De cselekedtek!

Megosztás a facebookon