Itt laktak később Horányi Béla bácsiék, kezdetben itt váltottuk a jegyeket. Ez a töltésnek a falu felé eső felén volt.

 

Mindig nagy örömmel tölt el, ha írásaimmal kedves emlékeket idézhetek fel Bennetek, kedves olvasóim. Most a hajójáratokkal kapcsolatosakból idézek néhányat. Vannak bennük új információk is.

 

                                               

 

S mivel megemlítettétek Hanczár Józsi bácsit, aki később a falunk első fuvarosai közül való volt, íme egy régi kép! Ezen Úri Tóth Karcsi bácsi, Szabó Péter, Vass Ferenc, s talán a gyerek Dömény Zoli.

 

Horányi Béla bácsiról régi újságban találtam képet. Sajnos csak ilyen rossz minőségű lett, de azért felismerhető.

 

Folytatni fogom a piacra járással kapcsolatos emlékeket. Ha Ti is hallottatok jó történeteket, írjátok le, hogy közre adhassam! Köszönöm!

Megosztás a facebookon

Kép az uszódi hajóállomáson készült.

Bárth János könyvében szerepel

 

Még mi is emlékszünk a hajóállomásra, hiszen 10 évesek voltunk, amikor 1966-ban megszűnt a rendszeres személy és teherszállítás a Dunán. 

Emlékezünk a hajók nevére is: Rákóczi, Kossuth..., a kürtjük hangjára, a bambira, amit én csak a hajón ihattam, a motorház zajára, amikor lelopakodtunk a lépcsőkig, az elegáns utastérre, ahova mi csak bepillanthattunk. 

Láttuk a nagy, "terhessel" levarrt salátás kosarakat, amikor bepakolták a hajók gyomrába, s vártuk szüleinket, nagyszüleinket az állomáson a piacról hazatérni.

Az uszódiak zöldségtermesztése régi időkre nyúlik vissza. A kisebb kertekben megtermelt zöldségféléket nem csak saját fogyasztásra, de a piacra is termelték. Pontosabban: a szebb termést a piacra, a silányabbat saját fogyasztásra.

Itt is  igaz nagyapám mondása: A paraszt csirkét akkor eszik, ha vagy a csirke döglődik, vagy a paraszt.

Kora tavasszal vitték az ősszel elültetett fejes salátát, retket, újhagymát, kiegészítve száraz babbal, mákkal, tojással, túróval, tejföllel, ami a háznál volt, hogy pénzzé tegyék.

Mikor minek volt a termőideje, mindig azt készítették főként elő eladásra, de mindig volt egyéb árulni való is.

Kezdetben dereglyével jártak Paksra. Pach Jani nagyapjának is volt dereglyéje. Akkor is voltak, akik a biskói révvel keltek át. Ám onnét még vagy lovaskocsikkal felvitték őket a városba, vagy gyalogoltak, cipekedtek. Tették ezt hetente kétszer.

A kis piacokra az asszonyok annyi árut vittek, amit a hátukon batyuban, karjaikon kosarakban elbírtak.

Így nézett ki 1903-ban a hajókikötő.

 

A raktárak.

 

Az írás szerint 1934-ben készült a kép.

 

 

Egyre távolabbi piacokat is felkerestek a Duna vonalában.

Így jártak Ercsibe, Budafokra, Pestre. Ezeken a helyeken több árut tudtak értékesíteni, ezért a hajó fedélzetén, mivel ők ott utaztak, gyakran bizony szűkösen volt hely.

Nem védte őket semmi az időjárás viszontagságaitól. Eső esetén az asszonyok a felső szoknyájukat a hátukra terítették.

Persze akkor is voltak rafinált emberek.

Mesélték, egy asszony, mivel nem tudott leülni, el kezdett vakarózni, mintha bolhás volna! Sőt! Hogy jobban felhívja magára a figyelmet, még hangosan is mondta: nem tudja, milyen idő jön, de úgy csípik a bolhák!

Pillanatokon belül annyi helye lett, hogy még a retket is tudta csomózni, nem csak ülhetett!

A távolabbi piacokra a délutáni hajóval mentek. Utaztak egész éjszaka. Sok ismeretséget kötöttek a délről jöttekkel is. 

 

Megosztás a facebookon

A kép Szabó Lajostól származik. Vajon ki ez a házaspár?

 

Előző bejegyzésem végén felkerült a majoránna száradni a padlásra.

Régen a padlás tisztaságára is nagyon ügyeltek, hisz nem kacatok tartására szolgált elsősorban, hanem szárításra, szellős, száraz helyen való tárolásra.

Esős időben a lecsöpögött, nedves ruhákat is itt szárították, de télen is használták erre.

Bizony a takarítása is rendszeresebb volt! Ha belegondolok, ma felhordjuk a feleslegessé vált dolgokat, majd egyszer, nagy önmagunk rábeszélésére, vagy szükségből lerámoljuk. Igazán kihasználatlan területeink vannak ezáltal.

No, hogy a majoránnáról essék szó, folytatom.

Jó meleg, nyári időben /augusztus eleje/ az udvaron kiterítettek egy ponyvát. Arra lehordták a padlásról a száraz növényt.

A férfiak vasvillával óvatosan veregetettek egy kisebb kupacot. Az asszony kiszedte belőle a szárakat. Újból kis köteg, ütögetés, szedegetés, míg az összessel nem végeztek.

A ponyván a levelek, magvak,por maradt.

Ezt először rostálták/nagy lyukú szita/, ekkor lepotyogott a por és a mag.

A rostában maradt leveleket áttették a szitába, ahol a rázogatás hatására még tovább tisztult.

Végül már csak a fűszerezésre alkalmas levélkék maradtak. Sűrű szövésű zsákokba merték, majd a kamrában várt a kereskedőre, aki jó pénzt fizetett érte.

A ponyván maradt por és mag keverékéből szitálással kinyerték a magot, amit a következő tavasszal ismét vethettek.

Az 1950-s évek közepétől kezdett "kölletlen"lenni, a kereskedők nagyon válogattak, volt, hogy meg sem vásárolták a fűszert.

No, ekkor került az uszódi majoránna a környező, illetve fővárosi piacokra! Kisebb zsákokban vitték árulni, "verdunggal"/kb. 2dl-s füles, zománcozott mérőedény/ mérték. Volt, hogy szép pénzt árultak belőle.

Így történt ez fiatalkorában Böske nénémmel és Kocsi sógorommal is.

 

No, ha már ilyen jó piacuk volt, eldöntötték, most az egyszer elmennek a Mátyás pincébe enni!

Böske néném mindig szépen tudott öltözni, viselni is tudta a "bőszoknyát", hát akadt nézőjük bőven. Cigányzenekar húzta a vacsora mellé, néném, sógorom szépen lassan énekelgettek is. Nem telt bele sok idő, amikor a prímás már csak nekik húzta a nótákat! El is ment a majoránna ára egykettőre!

Az ám, de itthon valahogy meg kell majd magyarázni a hiányt! Hihető történetet találtak ki a zsebtolvajokról, akik ellopták a pénzüket. Csak sok-sok év után vallották be az igazat. De elmondhatták, egyszer mulattak a Mátyás pincében!

 

Az 1950-s évek végére abbamaradt a majoránna termelése Uszódon. De úgy abbahagyták, hogy még a konyhára valót sem igen termelték meg többé!

Megosztás a facebookon

 

Szabó István, Kasi Eszter

 

A majoránnát mindannyian ismerjük, hisz konyhánk szinte elhagyhatatlan fűszernövénye már évezredek óta. Vadon termő fajtáját már őseink is használták, muroknak hívták. 

Ma bemegyünk az üzletbe, szárított formában megvásároljuk, esetleg virágcserépben,kis kertben termeljük meg magunknak. 

Uszódon nagy divatja volt termesztésének az 1940-es évektől az 1950-es évek közepéig.

Ezt a növényt nem a piacokra termelték árulni, hanem kereskedőknek, átvevőknek, akik továbbadták. Ám, ha mégis maradt belőle, akkor eljutott a  paksi, kalocsai, budafoki, pesti, kőrösi vevőkhöz is.

Sok munka volt vele, ám kifizetődött.

Ha úgy számoltak, hogy maguk végzik el a vele járó tevékenységeket, 1 litert vetettek. Akinek több földje volt, vetett úgy is, hogy felesben kiadta. Ilyenkor 2 litert is elvethettek. Ez kb. 200-400 kvadrátot jelentett.

Férfiak vetették a kötényükből, akár a gabonát. Kézzel szórták a földre a magot. Csak szélcsendes időben végezhették. Volt néhány idősebb ember, aki különösen szép, egyenletesen tudta elszórni. Ilyen volt az öreg Fekete Ignác is, akit a családban, szomszédságban többen is megkértek majoránna vetésre. Volt, hogy a magot homokkal keverték össze, hogy még egyenletesebben tudják elszórni.

Ezt a területet körbeültették dughagymával. Nagyon szép volt a különböző zöld színek látványa, el is választotta a többiekétől, sőt a piacra is lehetett húzgálni már az újhagymát!

 

Mezítlábas, vászonruhás parasztember

Gyorsan kikelt. Mivel semmi gyomirtó vegyszert nem használtak, az asszonyoknak, lányoknak azonnal gyomlálni kellett.

Amíg a növény kicsi volt, ráléphettek, ráülhettek, nem lett bajuk a kis szálaknak. Amikor nőtt, csúsztatni igyekeztek a lábukat a levelek alatt, ám már csak hajlongva tudták gyomlálni. Bizony az időjárástól függően többször is megtisztogatták.

Amikor elérte a 20-30 cm -s magasságot, lekaszálták. Előfordult, hogy az időjárás miatt nagyon megdőltek a szárak. Ekkor fel kellett nyűni. A gyökérzetről lerázták a földet, úgy tették rakásokba.

Onnét a házak padlására hordták, kiterítették, száradni hagyták.

A majoránna szaga lengte be egész Uszódot!

Megosztás a facebookon

 

Kiss Teréz

 

 

Régi képeslap Nyaka Erika gyűjteményéből

 

Megkezdődött a héten a  húsvét előtti nagyböjti időszak.

 

Ezt jobbára régen is a katolikus vallásúak tartották be. Katona Gizi néni elmondásából tudom a következő étkezési, főzési szokásokat.

Hamvazó szerdán lánykorában édesanyja babérleveles krumplilevest főzött a következő képpen:

A burgonyát, vöröshagymát, 1-2 gerezd fokhagymát apró, vékony kis kockákra metélte, vízbe feltette főni. Rakott bele 3-4 levél babérlevelet is. A belemetélt zellergumótól még jobb íze lett. Megsózta, majd tejföllel behabarta.

Ezután a leves után valamilyen tésztát készítettek: mákos, diós, túrós, stb. De készülhetett lekváros derelye is mákba forgatva, mivel édesapja úgy szerette.

A következő napokban, hetekben leginkább péntekenként tartották főzésnél szem előtt, hogy hús ne kerüljön az asztalra.

Szép felvétel a római katolikus templomunkról, valamint az előtte álló feszületről.

 

 

Nagypénteken vagy fehér, vagy tarka babból főztek levest sok zöldséggel. Kerülték a rántást a zsír miatt. A leves után szintén tészta, vagy túrós lepény készült. 

Úgy tűnik, valóban könnyűek voltak ennek az időszaknak az ételei. Ám, ha belegondolunk, hogy hús a paraszti főzésben jobbára csak vasárnap fordult elő, nem is követelt nagy lemondást a böjti időszak.

Megosztás a facebookon

 

A tantestület nem változott. 17 végzős tanuló volt!

 

 

 

A tanárok közül már többen  más intézményben is tanítottak.

 

 

 

Balogh Tamás és Kapitány Richárd a tantestületben.

 

 

 

 

 

Már csak látszólagos az állandóság.

 

 

 

Az utolsó Uszódon végzett 8. osztály.

 

 

Majd 300 éves iskolatörténetnek szomorú, siralmas vége. Visszajutottunk szinte az 1700-as évek elején működő iskola állapotához. Az okok? Válaszolja meg mindenki saját tudása, véleménye szerint önmagának!

Megosztás a facebookon